Elmúlt a szilveszteri delírium, és lassan mindenki szembesül a bódultan, illetve másnaposan megejtett fogadalmaival. Néhány sör után képesek vagyunk olyan eszement dolgokat ígérni magunknak, hogy idén egész biztos lefogyunk a legutóbb középiskolásként megélt versenysúlyunkra, hogy eldobjuk a cigarettát, és hogy nem megyünk ki többet meccsre. Ugye, milyen szar részegnek lenni? Utólag.
Az újév első napjai a fogadalmakon túl, az éves várakozások megfogalmazásának percei is egyben. Ilyenkor otthon donaldkacsázva végiggondoljuk mekkora lesz idén a jegybanki alapkamat, vajon kit írnak ki legközelebb a Barátok köztből, milyen színűre mázoljuk tisztaságilag a slozit, és hasonlók.
Ahogy a közhelyszótárban az élet, úgy nálunk a Bohócliga sem áll le posztosrendőrnek a Blaha Lujza téri áramszünetben. Mi is várakozásokkal teli tekintünk előre. A világfutball árnyoldalain járva kismillió kérdés megfogalmazódhatna bennünk, mi azonban csak néhányat ragadtunk ki a sűrűjéből. Két blokkunkban először az idei évre vonatkozólag teszünk fel kérdéseket a t. olvasóságnak, majd a végén kettőt az imént elmúlt évtizedről is, csak a miheztartás végett.
2010 - A Bohócliga bekerül a nagy négyes mellé ötödiknek
Első kérdésünk máris a provokatívabb kategóriával indít. Kisteleki István hirtelen öneltávolítását valóban elmulasztottuk kellően alaposan véleményezni a karácsony előtti forgatagban, de örömünkben a család is osztozott, mikor a huszonharmadikai sportlapot diszkréten elhelyeztük a fa alá. 2010-ben azonban nincs mese, valakit választani kell, hogy aztán őt szívassa szét a honi sportújságírás teljes vertikuma. Vagy nem, de akkor marad Kisteleki.
Nesze neked, te drága vízfej. Évszázados futballunk történetében korábban csak akkor járt vidéken a magyar bajnoki trófea, ha a Fradi hírverő meccset játszott. Az elmúlt húsz évben azonban olyan egyesületek iratkoztak fel a wikipedia vonatkozó oldalára, mint a Vác FC-Samsung, a Dunaferr, a Zalaegerszeg és a Debrecen, valamint alig maradt le a Békéscsaba és a Pécs. Idén végre összejön a Videotonnak, vagy marad a monoton bajnokavatós stadionígérgetés Debrecenben?
Folytatódik-e Erwin Koeman világfutballt megváltó kísérletsorozata, és a csatár nélküli játék végre meghozza a rég várt áttörést? Például a világbajnokságon, és például a braziloktól. Április környékén társadalmi közmegegyezés uralkodott, hogy el kell bontani legalább az egyik szobrot a Hősök terén, és oda faragtatni a taktikázó Koeman egész alakosát. Ősszel aztán Tímár aláfutott, mire sokan elkezdték visszasírni Matthaust. Sőt, mifelénk volt olyan, aki egyenesen Tornyi Barnabásban látta a felemelkedés zálogát. Ez önmagában még nem volna klinikai eset, az azonban igen, hogy senki sem röhögte ki.
A magyar futball nagy szerencsétlensége, hogy csak két évente sorsolnak valamilyen nemzetközi eseményre selejtezősdit. Amíg lehet álom-, illetve rémálomszerű csoportokat tippelgetni, addig simán verjük a nálunk gyengébb kalapból érkezőket, és talán elcsípünk pontot Szlovéniától, vagy Belgiumtól. És ezzel általában vége is számunkra az egésznek, mert a sorsolás után kiderül, hogy bármi is jött ki, az egyértelműen belenyúlás a legrosszabba. Ilyenkor újra számolgatunk, de bárhogy is nézzük, Spanyolországban nem vagyunk jók még az ikszre sem.
Egy kis személyeskedéstől nem kell félteni a magyar ugar labdapásztorainak kondásait sem. Gera Szotyi ugyebár rosszmájúéknál a Szipus Gera, de nélküle szerintük sincs látványos (támadó)játék. Torghelle Sanyi is megkapta már a maga személyre szabott sértéseit, amikor Molnár Zolit felterjesztették a nemzetközi Fair Play díjra. Labdarúgásunk legújabbkori történetében azonban Dzsudzsák Balázst vizionáljuk többed magunkkal már jó előre az évtized játékosának, és Balázs ennek megfelelően ugyanúgy jár el, mint a korábbi díjazottak. Elég csak Illés Béláig visszamennünk, aki játszhatott bármilyen jól az MTK-ban, pöckölhötte át bárhányszor utánozhatatlan mozdulataival a lasztit az elfekvő kapusok fölött, a válogatottban mégsem mutatott soha semmit. Talán most, talán Dzsudzsák.
Visszatekintő a boldog-békés évezredfordulós évekre
Rögtön kapcsolódva is az előző pontban illusztrációként bedobott nevekhez, kénytelenek vagyunk megfeszegetni azt a kérdést is, hogy Ki volt az elmúlt évtized legjobb magyar játékosa? A Puskásról, Albertről, Törőcsikről, Nyilasiról, Détáriól szóló kötelező köröket most elhagynánk. Az egyenes vonalú, egyenletes minőségromlásról szóló vezércikkekből eleget olvashatunk amúgy is a mainstream sportlapokban.
Listánkra olyan neveket válogattunk, akik személyükben képesek voltak a remény némi szikráját felcsillantani a Fáy utcai válogatott meccsek foghíjas lelátóin fagyoskodó szurkolók szemében. (Hogy ez esetleg a valóságban inkább könny volt, már más kérdés.) Illés Béla és Sándor Tamás végignyomta a kilencvenes éveket is, mégis, mivel bőven belenyúltak a következőbe, dőreség lett volna lehagyni őket. Mindenki Bélája még összekapart egy-egy gólkirályi, illetve bajnoki címet, sőt még arra is futotta, hogy haknizzon egy fél évet a Haladásban. Sándor Tomi - kor- és zenekari társaihoz hasonlóan - azzal az ígérettel igazolt egykor külföldre, hogy visszatérve bajnokot csinálnak a Lokiból. Úgy lett.
Gera Pécsről felkerülve szinte azonnal sztár lett a Fradiban, majd meglátva a süllyedő hajón össze-vissza szaladgáló patkányokat, Angliába igazolt. A távozás körülményeit azóta is bőszen vizsgálja az APEH, mivel az általa ismert valutaárfolyamoknál a fontot nem egy-az-egybe váltják az euróval. Első légiós évében azonnal bekerült a Premier League egyik álomcsapatába.
Dárdai Pál igazi őskövülete a Bundesligának, valamint a Hertha BSC középpályájának. Az angoloknak lőtt bombagólja ellenére Dárdai legalább akkora elkötelezettje a látványos játéknak, mint volt egykor Rugovics Vendel, a Bakony Maradonája. A fedezetsorban azonban szerepe mégis mindmáig megkérdőjelezhetetlen. Az utódjául kiszemelt Vadócz padozik Osasunában, Vass Ádám lelátózik az olasz másodosztályban, Halmai Gábor pedig visszavonult.
Emlékszünk még mekkora szenzáció volt, hogy a Barcelona vinné Lipcsei Pétert a Portóból? A "Ha nincs az a lábtörés ..." kezdetű szinte a Pagliuca-Negrau párosmeccsre hajazón vált szállóigévé az ország stadionjaiban. Portugália után így azonban Ausztria következett, majd az örök szerelem Ferencváros. Élete klubjával vállalta az alászállást a második vonalba, majd a visszatérés hajnalán lenyilatkozta: szeretné, ha a BL-ben szereplő Fradiból vonulhatna vissza. Nos, ez az álma (is) beteljesületlen marad, mert 2010 nyarán szögre akasztja végre - a cipőt.
Ahogy kiváló spílerekkel, úgy hatalmas taktikusokkal, bevállalós szövetségi kapitányokkal is meg voltunk áldva az elmúlt dekádban. A sort Gellei Imre nyitotta, és hiába az eltelt nyolc év, cseppet sem szépültek az emlékek. A kiváló pedagógus mesterrel sem jutottunk ki sehova, igaz, elcsíptünk egy majdnem helyet. Az utód Lothar Matthaus viszont hatalmas meglepetés volt, amikor kilépett az egyik óbudai belvárosi szállodában tartott sajtótájékoztató paravánja mögül. Szereplése máig megosztja a tisztességesebb szurkolókat. A tétmeccses eredménytelenség Huszti horvátországi kiállítása ellenére is tovább folytatódott, amit alig ellensúlyoz a kaiserlauterni németverés, vagy a braziolok és az argentínok vendégjátéka. Csaknem 70(!) kipróbált játékos és a máig húzódó adótartozás azonban már kőkeményen visszaránt minket a magyar futball dolgos hétköznapjaiba. A Bozsik-Détári tandem jól indult, márkás csapatoktól kapott ki - alig. Eredeti tervük az igazi, sokpasszos magyar stílus visszahozatala volt, de Málta döntött, és inkább a spanyoloktól látta ezt szívesebben az EB-n. Várhidi Péter szövetségi kapitánykodása, a szurkolók imádata ellenére is inkább egy szilveszteri Mikroszkóp színpados bohózatra emlékeztetett. A kötelező fiatalításba és a kéziirányítás intézményébe nem sokan nyugodtak volna bele. Úgy látszik volt az a pénz. Erwin Koemanról korábban már szóltunk, itt csak annyit, hogy az ő csapatának sikerült évtizedek óta először garantálnia a folyamatos teltházas meccseket.
