Nick Hornby után szurkolói létről, szurkolói lélekről írni teljesen felesleges. Megírta, és az úgy van jól, ahogy. Esterházy Péter után a futballistáról, a kisember futballhoz való viszonyáról írni szintén teljesen felesleges. Megírta már annyiszor, és az úgy van jól, ahogy. Moldova György után humorosan írni a futballról mégúgy teljesen felesleges, nem lehet túllépni az olcsó plágium mocsarán.
... így most kicsit személyesebbre vennék egy posztot. Venném, hiszen kivételesen nem szerkesztőségi véleményt, nevünkben írt beharangozót vagy légióskörképet olvashattok, hanem valami szokatlan hangvételt - engem.
Rövid magyarázattal illik kezdeni: a miértről. Van, hogy az ember, még ha drukker is, elérkezik egy határhoz. A határokat magunk állítjuk fel, nincsenek kőbe vésve, mindenkinek más és másért fontos az a mesgye, amit egyszercsak átlép. Harminc lettem. Nyolcszoros bajnok, ötszörös kupagyőztes vagyok. Mert mindez az én sikerem is. Honvédos.
Első nap: a kérdés. Mi nagyobb öröm egy apának? Ha világra jön elsőszülött fia, lesz aki továbbviszi a megörökölt piros-fehér (előtte, és azóta piros-fekete) színeket; vagy, ha huszonöt év után (és végre) bajnokságot nyer a csapat, amelynek meccseiről világrend elleni vétek elmaradni? Pátoszmentes, könnyű lenne a döntés, ha a hák egymástól távoli pillanatokat jelölnének, de nem az, amikor a kettő nagyjából egybeesik. Itt kezdődött.
Néhány utcára a stadiontól (a tribünről még látszanak a kertvégi jegenyék), minden második hétvégén felkerekedett a három generáció; nagyapa, apa, unoka, hogy rövid séta után, még épp elérje a fakó előmérkőzését, a hátsó füvesen. Akkoriban, ahogy emlékszem, többen álltuk körbe a tarcsit, mint manapság egy félidényes nézőrekord. Gyermekként úgy hittem, amit látok, az mindig így volt, így van, így lesz. Ahogy a kiskatonák is mindig ott ültek a régi eredményjelző oldalán, a korzó szélén.
Kamaszkorba érve elkezdtem, elkezdtük komolyan venni. Évek munkájával felhalmoztuk azt a tudást, amivel bármikor, bárkinek képesek voltunk bizonyítani, nincs jobb csapat a Honvédnál. Pedig volt, mindig volt, de ez minket nem érdekelt. Szorgalmasan kivágtuk a vonatkozó cikkeket, albumokba ragasztottuk; statisztikákat gyártottunk, mindig tudtuk, milyen hosszú a hazai veretlenségi sorozat, hány sárgánál tart a Csábi Jocó.
Később eltört valami, de úgy is fogalmazhatnánk, rájöttünk valami sokkal mélyebbre, a szurkolói lét kvintesszenciájára. Esterházy így fogalmaz: "Minden ellenkező finom elgondolás ellenére az ember nem azért drukkol egy csapatnak, mert a csapat jó, hanem mert a miénk." Enyém lett a Honvéd. A korábban aszimmetrikus kapcsolat (akkor mi már rég a Honvédé voltunk) kétoldalúvá vált.
Barátaink, ismerőseink körében pedig egyenesen mi lettünk maga a Honvéd. Az ellenérdekelt felekkel (vö. más csapatnak szurkoló) hirtelen más lett a párbeszédek minősége. Valahogy mindig, mindenhova befűzte magát az a fránya sorok közötti tartalom, amit csak mi, a bennfentesek érthetünk. Semlegesék viszont az általuk is ismert finom kategorizáció (ő honvédos, ő fradista) ellenére összemostak minket, ott és mi lettünk azok a bolondok, akik még mindig hisznek a Magyar Futballban.
Kevés értelmetlenebb beszélgetés lenne annál, hogy én, a szurkoló elmagyarázom neki, a semlegesnek, pontosan miről is szól ez az egész. Én sem tudtam soha; most sem tudom.
Harminc. Régebben ilyen korba lépve azt mondták egy játékosra: kiöregedőben van. Alig egy évtizede még ők, a nagyok szaladgáltak a pályán, ma a fiatalok. Nem lettünk öregek, kapuskorra vetítve épphogy beléptünk az ígéretes ifi kategóriájába, de közben pont a legszebb játékosévek pörögtek le itt, mindvégig a szemünk előtt, a zöld gyepen.
Harminc. Elveszett a dinamika, a labdákra már nem mindig érünk oda, egyre több az alibiszagú oldalpassz. A Honvéd, a szurkoló életformája, a létünkké vált. Hétről hétre ugyanaz a mókuskerék. Felöltözni szépen, mert a meccsnap ünnep; kimenni a stadionhoz, beállni az örökké kígyózóba (legyünk bármily’ kevesen, a sor mindig hosszú lesz), felcaplatni a foncsoros szélű lépcsősoron, megvenni az első sört, megkeresni a mi korlátrészünket - és nézni.
Harminc. Rég nem érdekel az eredmény. Bíróval eleve nem foglalkozunk, ezt belénkverték a felmenő generációk. Ha győzünk, győzünk; ha pedig nem, akkor majd és talán a jövő héten. Egyre kevesebbet tekintünk vissza a pálya irányába, ha épp a kanyar alatti mosdó felé sétálunk. Gól, gól, sowas, etwas. Nem ezen múlik.
... és akkor egyszer a barátok úgy érzik, kicsit ők is kipróbálnák, megnéznék, milyen is az, amikor nem ismernek. Megkeresik egymást, ismeretlenül szervezkedni kezdenek. Leveleznek, személyesen beszélgetnek. A honvédos harminc lesz, határ (ld. fent), ünnep. A honvédost azonnal a Honvéddal azonosítják, az ő boldogsága a Honvéd boldogsága, a Honvédé meg az övé. Egyenlők lettünk - a belül után, kívül is.
... legközelebb akkor eszmélek, amikor ott állok a félpályánál, Albertesen zsebre (derékra) vágott kezekkel: az ajándék egy kezdőrúgás, az igazi élmény viszont ők, akik miattam (ismétlem: a honvédos miatt) kijöttek, oda, ahová egyébként maguktól és önszántukból talán soha nem tennék.
Kérdeztem utólag, milyen volt (nem a passz, az gyönyörű, szabályos belső)? Mondták, eleinte nem tudták hol vannak, mi történik körülöttük; később belemelegedtek, és ahogy telt az idő, úgy vették fel a ritmust. Nem lettek szurkolók. Kicsit talán mégis megértették, mit jelent mindez - nekünk.
Köszönöm.
Ígérem, először és utoljára voltam én a téma.