107. Véget ért Európa egyik legidősebb nemzeti bajnokságának, az általunk - érthető okokból - Bohócligának nevezett sorozat idei kiírása. Futballbolond népség vagyunk, még ha mostanság hajlamosak vagyunk tagadólag fellépni az iménti állítással szemben. Angliában, ha az Everton bajnok lett, kétszer is kitört egy világháború, hogy addig szüneteljen a bajnokság. Magyarországon az első alatt két párhuzamos sorozat futott, az MTK, valamint az FTC vezetésével. 1944-ben a front valahol Vecsés magasságában húzódott, miközben az Üllői úton (alig néhány kilométerre a harcoktól) még bajnokit rendeztek.
107 is kevés volt hozzá, hogy megunjuk. Ha szapuljuk, szidjuk olykor-olykor (netán rendszerest), mégis narancs, ha annak akarjuk látni. És annak akarjuk látni, hiszen a bajnoki címről döntő két meccsen (Győr, Kecskemét) ha táblás házak nem, mégis szokatlan tömegek jelentek meg. Egy hagyományos, vagy egy újkeletű és alkalomszerű (Debrecen-Videoton) rangadón szintén összeverődik néha tízezer néző.
107. Ennyi idénynek kellett eltelnie ahhoz, hogy először állítsunk össze olyan idényzáró tabellát, ahol az érmesek között nincs egyetlen pesti csapat sem. A Kispestet, és az Újpestet nem számítva (1950 előtt nem a főváros kerületei, hanem önálló megyei jogú városok voltak) csak 1934-ben, vagyis 33 évvel az első bajnoki kiírás után került egyáltalán vidéki csapat a dobogóra. Az úttörő szerepét egy azóta megszűnt profi egyesület vállalta magára, a debreceni Bocskai. Az első vidék bajnok (menet közben a Csepelt is elhagyjuk) az átmeneti országterület-változások függvényében a Nemzeti Bajnokságban induló, és az erdélyi magyar játékosok javát összegyűjtő Nagyvárad lett 1944-ben. A később egy román bajnoki aranyérmet is begyűjtő csapatot 1963-ban, valamivel túl a fennállásának félszázadik éve után, hatalmi szóval feloszlatják. (Első, ma is Magyarország területén működő vidéki egyesületként a Győr lett bajnok, 1963 őszén, egy félidényes, átmeneti bajnokságban.)
107. A három fővárosi óriás 71-et aratott le belőle. További 23 jutott a "rendszer kegyeltjeinek", és a Csepelnek. Ebbe az idilli állapotba, a múltba révedezők fejből fújt dicsőségtáblájába piszkított most bele a Debrecen. Ötödik bajnoki címével megelőzte a négyet birtokló Csepelt, és nyomába eredt a hatos Vasasnak.
107. Hogy ismét "korszakos csapatról" írjunk. Egész biztos köztünk jár egy fiatal, nagyjából kezdő újságíró, aki talán egy évtized múlva, amolyan Hegyi Ivánként áradozik majd a Bernáth-Bodnár-Komlósi védősorról, esetleg a hihetetlen labdabiztos Czvitkovics-Varga-Dombi középpályáról. Elhagyva a három nagyot, a többi aranyhalmozó mind-mind egy korszak reprezentánsa. Kispestre két etapban, az ötvenes és a nyolcvanas években kerültek címek, Angyalföldre (ugyebár Mészöly, Puskás, Ihász, Farkas) a hatvanas évtizedben, Győrbe (Mágus) a nyolcvanas elején, Csepelre pedig a háború alatt/után. Bármelyik átlagos műveltségű futballszurkoló képes legalább egy-két játékost, vagy momentumot megnevezni az imént felsoroltakkal kapcsolatban. A Debrecen hat év alatt elnyert öt bajnokságával igen díszes társaságba nyert bebocsájtást.
107 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy túllépjünk a magyarfoci meghatározottságain. Az első évtizedek nem másról, mint a nagyok egymással való marakodásáról, a többiek kiszorításáról szóltak. Hiába a hatalmas ívű fejlődés, egy évszázadra belénk égett: FTC, MTK, UTE és pássz. A második világháború után a rendszer saját legitimációjára új nagycsapatokat kreált, kézzel vezérelte a tabellát (ha nem is pontra, helyezésre pontosan, de nagyvonalakban mindenképp). A kilencvenes évek vadkapitalizmusának gyermekbetegségeit kinőve, úgy tűnik, végre megtalálta futballunk helyét a társadalom alrendszerei között.
107. Újra kell gondolnunk az egészet. Végigböngészve az elmúlt évek, évtized tabelláit, fájó, de törvényszerű önrevízió elé néz a magyar szurker. Az talán erős túlzás, hogy a futball vidékre költözött, mégis valahol illenék komolyan venni. A hagyományosan eredményes fővárosi egyesületek mögül kihátráltak a korábbi bázisszervek, az új tulajdonosaik (önkormányzati segítség nélkül) pedig nem tudják tartani a korábbi nívót (eredményességben, nem játékban!). Vidéken, ahol egy város önbecsülését akár döntően is befolyásolhatja a helyi sportélet színvonala, a megjelenő tulajdonosokkal szövetséges önkormányzatok megfelelő, és kellően eredményes labdarúgást (kézilabdát, kosárlabdát, stb.) képesek felépíteni. Úgy tűnik, hosszú időre vége a fővároscentrikus magyar futballnak, a fővárosi csapatok ha nem is ítéltetnek marginális szerepre, kizárólagosságuk a mindenkori dobogón bőven átkerül a sci-fi kategóriájába.
Százhét.
