A Jupiter-expedíció
Maradona Isten ajándéka volt az argentin népnek, a valaha élt legnagyob játékos, de a futballpályán kívül eddig minden lehetséges fronton megbukott, kódolva volt, hogy most a kispadon is, pedig az csak néhány méterre van az oldalvonaltól.
Szeretem, ha egy edzőnek van filozófiája, de mióta a futballt nézem, az argentin szövetségi kapitányok rendre valami belső kényszertől hajtva annyira rápörögnek a fixa ideájukra, hogy beleőrülnek, és úgy rántanak mindent magukkal a szakadékba, mint a csillagháború és peresztrojka a történelem süllyesztőjébe a Szovjetuniót. '98-ban a diktátor és individuum-gyilkos Passarella, aki már csak azért sem vitt ki magával hosszúhajú játékost, mert köztudott, hogy Argentínában a hajviselet az identitás elsődleges terepe, ezért a Passarella-éra alatt világklasszisok vonultak inkább önkéntes száműzetésbe, mintsem hogy elhagyják argentin típusú hajpántjukat, aminek meg is lett az eredménye. 2002-ben ott volt a paranoiás és monomániás Bielsa, akinél a téboly uralkodó létforma, mert már a szemgödréből viperaként harapott az őrület, megállás nélkül tikkelt, és annyira szent meggyőződése volt, hogy meg akarják ölni, minthogy elvből nem játszatta együtt Batistutát és Crespót. Végül 2006-ban már azt hittem, hogy Argentína bajnok lehet, hiszen a kartonja szerint a déli félteke egyik legnagyobb taktikusa, José Pekerman ült a kispadon, egy jezsuita egzisztenciába oltott Werner von Braun, kezében Petra cigarettával, röppálya-grafikonokkal és négyjegyű függvénytáblázattal, és tökéletesen is működött az egyhetvenes gépezet, egészen addig, amíg Pekerman túl nem taktikázta és el nem cserélte magát a németek ellen.
Most meg az isteni Diego. Akit ugyan hazájában majd úgy fürdetnek élete végéig tetőtől-talpig Lucullus gyorspácba, ahogy az inkák aranyporba az istenembert, annyira imádják a lótuszevők, de akire mégse kellett volna rábízni a világ legjobb támadószekcióját. Egy olyan figurára, akit nem régen csak két év szanatórium, gyomorgyűrű és egy fogyókúrás szájspray mentett meg a biztos kipukkadásos haláltól, és hát köztudott, hogy még egy Windows-üzemeltető tanfolyamot se tudna abszolválni, a félidei taktikai utasításai pedig kimerülnek abban, hogy menjetek ki és tegyétek ki a szívetek Argentínáért. Szóval annyi doktriner ideológus után ezúttal egy minden hitelét és tartalékát felélő futballsámánra akartak építeni, a vállán egy ücsörgő kanárival, pedig idén szinte minden adott lehetett volna [vö. az argentinokban felülreprezentált Inter BL-győzelme], a háromszög a legerősebb geometriai forma, és egy olyan sugárzó hajtóművel, mint Lionel Messi, a hangtalan Higuaín, vagy éppen a szabadgyök Carlos Tévez, akiről ugyan utoljára jutna eszembe az 'androgün szexualitás' szintagma, inkább egy hímnős iszapszörny, de őstehetség, annyi szent. Velük és még egy jó ritmusgépezettel szinte garantált [lett volna] a siker, ha egy olyan perfekcionista irányítja őket, mint az 'acélszívű' tökéletességmániás Stanley Kubrick, mégha a futballpályán nem is lehet minden jelenetet minden szögből hatvanszor újravenni, hogy megcsinálja a tökéletes filmet.
Ráadásul az isteni Diego azzal is súlyosbította, és ez nagyjából tévedéseinek eredője és esszenciája, hogy be akarta bizonyítani, hiába röhögik manapság világszinten körbe, ő igenis nagy edző, egy forradalmár, innentől pedig már törvényszerű volt, mert a démonok bennünk vannak, hogy stratégai impotenciája elől inkább őrültségekbe menekül, mint egy fojtogató szexgyilkos, ezért a kokaintól és a kétharmadtól elborult lyukacsos agyával otthonhagyta Esteban Cambiassót, akit a világ bármely edzője kivitt volna, mert az emberi test legfontosabb pillére a medencecsont. Helyette Maradona becsomagolta a kofferba lábtengós druszáját, Martín Palermót, meg persze az Orbit helyett is Codeine-t rágó veterán Verónt a fáslis bokájával meg a térdfixével, csak mert ugyanarra a pártra szavaznak, meg mert együtt focizott az apjával is, meg vele is. Verónnál még az a félbemaradt, fáradt Riquelme is tízszer pengébb lett volna, aki nyilvánvalóan gyűlöl futballozni, és minden köpésnél, minden szabadrúgásnál és tizenegyesnél az arcára van írva, hogy utálja az Istent, amiért ezt a tehetséget kapta és nem mondjuk a csipkeverést.
Még ezeknél is meredekebb és érthetetlenebb volt, akár első blikkre az Űrodüsszeia fényfolyosós befejezése, hogy Maradona telepakolta a védelmet copfosokkal, mikor köztudott, hogy a copfos férfiak megbízhatatlanok. Hovatovább minden igazolhatatlan edzői döntése csimborasszójaként a genetikailag balszélső Jonás Gutierezzel játszatott jobbhátvédet, aki csúcsformában sem üti át az ózonpajzsot, de így az idegen poszton végképp maga volt a csapatra aggatott ballaszt, űrszemét, kozmikus hulladék, igaz, argentin-drukkerként remélhettem, hogy ezekkel a váratlan húzásokkal Maradona nemcsak a védelmét zavarta össze, hanem az ellenfelek edzőit is. Ha valaki ennyire bizonyítani akarja a géniuszát, akkor azt még a szuperszámítógépek sem tudják a számításaikba belekalkulálni.
Nem kell nekem széteffektezni a mérkőzést biciklicselekkel, de látni akarom a támadásoknál a kompozíció poétikáját, amikor a 'csapatom' mozgása már-már egy nagyszerű zeneműre emlékeztet a tudatos keresztmozgásokkal, előre begyakorolt figurákkal, játékkal, változó hangszínnel és hangerősséggel operálással, halk-hangos [chorus-verse] váltásokkal, vagyis tili-toli kényszerítőkkel, visszagurítással és leütéssel. Amikor látszik, hogy van edzője a játékosoknak, aki mindezt beléjük égette, mint egykor Valerij Lobanovszkij tábornok, aki olimpiai bajnok jégkorongfigurákat adaptált a futballra a Dinamo Kijevnél, vagy a tolódásos védekezést évek munkájával tökélyre fejlesztő Arrigo Sacchi, vagy a zseniális és nárcisztikus Johann Cruyff, aki megtanította futballozni a katalánokat.
Ezzel szemben Maradona csak abban brillírozott, hogy a gyanúsan mániás energiájával új magasságokba röpítse a sajtótájékoztatókat, ami tényleg szórakoztató volt, ugyanakkor a csapatjátékból a csoportmeccsek után fehér köpenyben, gumikesztyűvel és küretkanállal lehetett volna csak kikaparni a tudatosságot, ami viszont leginkább fájdalmas és a komponista kritikája. Hiába győzték le egyéni villanásokkal az összehasonlíthatatlanul tehetségtelenebb ellenfeleket (pl. Dél-Korea, Görögország), a normatív összhang hiánya miatt már ekkor lehetett látni a meghibásodásra utaló jeleket, nem is kellett hozzá levenni a fekete napszemüveget és bevenni egy szemerőt, például, hogy a szaruhártyasértő argentin védelmi egység hetvenkét órán belül egy újgenerációs vírustörzzsel, kivált később egy spanyolnátha mutációval szemben teljesen használhatatlanná válik, mert az újhullámos filmezésből csak a kihagyásos technika ment nekik. Márpedig ha fogmosáskor vérezni szokott az íny, akkor valamit tenni kell, tudjuk. És ezen nem segített az, hogy Demichelis a harmadik meccsre már kibontotta a haját.
Persze, a Barbarossa-terv is megbukott, pedig azon tíz hónapot dolgoztak a legprecízebb német koponyák, a fizika törvényei szerint meg előbb-utóbb úgyis átveszi az uralmat az entrópia, úgyhogy elméletileg még be is jöhetett volna, hogy Maradona taktikai értekezletek helyett inkább újra és újra belemártja a válogatottat a tudatalatti és az ösztönösség irracionális szférájába, de amikor a negyeddöntőben a németek ellen már felgyorsult a tetris, kiderült, hogy ilyen szinten, határhelyzetben már annyit sem ér a ráolvasás, mint a számok nélküli közgazdaság.
Olyan lendülettel és olyan fegyelmezetten száguldottak át villámháborús gépezetként törpe argentinjaimon, mintha maga Herbert von Karajan vezényelte volna a walkürök vágtatását az árja filharmonikusoknak. [0-4] Ez zene volt.
Az isteni Diego meg egy fasz. Aki ahogy korábban a kispadon egy-egy harsány gólörömnél felhergelte magát mindenkinek bemutató vörös óriássá, úgy lett az első és utolsó hátrányba kerüléskor egy teljesen tanácstalan, rózsafüzért morzsoló falfehér törpe.
Így hunynak ki a csillagok.
To be continued... Holnap.
