Szkülla, Kharübdisz, Lux Aeterna
Maradona bukásával Paul, a polip lett a vébé legnagyobb alakja.
Először titkolták a hírét, mint egy Holdon talált sikoltó monolitnak, hogy fogjuk a jeleket, nehogy pánikot okozzon, aztán sms-ekben kezdték csepegtetni, de akkoriban a "hullámzik már a lelátó" rigmus, akár egy centrifuga, kiküldött az agyamból minden egyebet, futás közben is csak ez a dal zakatolt bennem, amit egy rezzenéstelen kezű perfekcionista [2x] szerezhetett, aki ugyan tizenkét évig csiszolgat egy szimfóniát a műhelyében, míg sehol egy karcolás, de ha kell, akkor védőszemüveget föl és farzsebből előránt egy szikrázó slágert, egy parafrázist, hogy "halld a hangom"... De:
"Csöndet! Látomása van."
Ugyan az argentin-német előtt sokat habozott, de az orákulum akkor sem tévedett. Ihletett a faszi. Végül hiba nélkül zárt, minden hangot a helyére tett, és ha Csapó Dudi előbb ír nekem email-t, hogy fogadjak, végre meg vagyok szólítva, akkor csak a pszichopolipra hallgatok, akiben példátlan erők összpontosulhatnak, mint egy maghasadásban vagy egy gömbvillámban. A negyeddöntők után már a világszínvonalú Telesport is vele kezdődött, Bánfi is csak hehegett, és megesett, hogy Paul lett 'a nap embere'. Az argentinok kiesésével már csak ő hozott váltólázba, és mikor megtudtam, hogy kihívója is akadt, egy holland papagáj, akkor menten felpattantam, hogy "Hazugság! Mindenki tudja, hogy Paul a látnok!" Ez egy isten. Már meg is akarja venni tizenkétmillió fontért egy csontfertőzéses milliomos, biztos azért, hogy megegye, mert azt hiszi, akkor belészáll a tudás, amiért a betegesen ambiciózus kamaszgitárosok is aláírnák a véres pergament és leszopnák Jimmy Page-t, hátha akkor ők is megkapnák az ördögi technikát, amitől majd az első hat lövés mindig célba talál, de a hetedik golyót már az Ördög irányítja. Mert Paul tévedhetetlen. Akár egy csúcscomputer a kilencezres sorozatból. Egy videóbíró, ami annyira biztos, minthogy lescsapdánál mindig az integető hátvéd ragadt bent.
"Fogamban szaporodik az idegen anyag." Már a labda sem bőrből van, hanem műanyag, méhsejtszerkezet, meg kompozit, meg kriptonit, ami elgyengíti a cerberusokat, hiába van mágneskesztyűjük, kikerüli őket, vagy csak kacagva átlép rajtuk, amit a veszekedő kapusok meg is érdemelnek, mert nincs náluk irritálóbb, és úgy zavarnak, mint az emberiség elgépiesedése, mégha nem is hiszem, hogy a fénymásológép ellopja az esszenciánk, vagy hogy a fluorizálás sterilizálja a testnedveink, de mégse akarok egy olyan világban élni, ahol videóbírók vannak, a partjelzők meg logarléccel lengetnek, nem mintha egy olyanban igen, ahol egy David Guetta sikeres lehet.
Annyi érvet lehetne felhozni a tervezett videóbíró ellen, hogy az ember előre beleszédül, mint egy körtáncos követőfelvételbe vagy a Zyklon-B kristály mélyének titkát sugárzó fénylő absztrahálásba. Egyfelől a futballkultúránkhoz hozzátartozik a bíró szidása, az ahistorikus "mi lett volna, ha ez a buzi" másodfokú egyenlet, és ha ezt már tovább bontjuk, azt már előttem minden ízében szikével kivesézték egy tanulmányban, ezért teleportáljunk inkább a kubricki konklúzióra az emberi tényező konstansán összetörő tervekről, kompozíciókról és rendszerekről, miszerint igazából a színészek a legfőbb akadályai annak, hogy Kubrick maga elkészíthesse a tökéletes filmet [2x], ezért ikonikus önarcképe a gyilkolni kezdő program, és ezt csak ki kell vetíteni, hogy lássuk, a tanácsadó videóbíró a mindent látó halszemoptikával előbb-utóbb úgyis összeroppan, ha a felülbírálás és a végső ítélkezés [gól - nem gól] lehetősége továbbra is egy pályán rohangáló korlátolt-klottgatyás sípmester kezében maradna. Előbb megölné a hibernált negyedik játékvezetőt, majd hűvös racionalitással megpróbálna végezni a többi emberrel is, akik veszélyeztetik a hibátlan bíráskodást. És úgysem engedné majd, hogy kikapcsolják, ahogy a szúnyogriasztónk, ez az egyetlen, kegyetlen, szivárgó vérpiros szem is biztos az arcunkba spriccelne, ha megpróbálnánk kihúzni a konnektorból.
Nem gép kell. A hibázó embernek kell egy magasabb szintre lépnie.
És azon túl: a Csillaggyermek
Paul nem éri meg a következő világversenyt. Mint Mózes.
Az adventista tekercsek szerint az ember fejlődésének jelenlegi szakasza véget ért, és el kell jönnie egy világégésnek, amelyből megszületik az Új Ember, ami ugyan kissé radikális megoldás a könyörtelen és félelmetes látomásokkal, minthogy ölj, hogy felnőtté válhass, de az biztos, hogy Olaszországnak mennie kell, irány Ciprus, élen a kiüresedett szemű Cannavaróval, mert a 2010-es szereplésük nyomorúságosabb volt, mint a neorealizmus, a legalja, hiába bíztak abban, mint az atlétás a Potemix-reklámban, hogy a lenyugvó Napnak is van ereje. Nincs. Befellegzett.
Bezzeg az uruguayi Diego Forlán.
A tökéletesség. Az aranymetszés. A Fibonacci-számsor. A nyulak szaporodása. A világbajnokság legjobbja. Nietzsche azzal futott be, hogy kimondta, Isten halott, és végre a szuperembernek kell a helyébe lépnie, hát itt van Forlán, mert Ő ilyen: egymagában is ütőképes. Jobbal, ballal, fejjel, minden pozícióból. A csillaglény. Ijesztően hibátlan. Van előtte és utána. Ha tizenegy Forlán van a pályán, Uruguay menthetetlenül világbajnok. Ráadásul neki volt/van a legkúlabb haja is, már csak néhány progresszív pecsétgyűrű hiányzik az ujjairól. Ész, gömbérzék, technika. És mégis, még ő is a bronzmeccs utolsó pillanatában csak kapufára vágta a szabadrúgást és végül égszínkék mezébe harapott, ahogy egy-egy este a kétségek közt fetrengő Nagy Sándor faggatta ágyában buzi varázstükrét: "Melyik vagyok, Héphaisztion? A gyenge? Vagy az isteni?"
Mint ami a rózsafüzért morzsoló Maradona arcára volt írva. Vagy amikor egy űrhajóst leterít a szalmonella.
Mert "vannak dolgok, amelyek meghaladják a tudásunk." És ha már azt hittük, hogy mindenre választ kaptunk, a Világbajnokra, a Végtelenre, az Idő eredetére, akkor is ottmarad a kérdés, vajon el lehet-e állítani olyan könnyen a száj vérzését?
Ha eltörik a pohár.