Az elmúlt húsz évben volt alkalmunk hozzászokni, hogy a Bohócligában nemcsak a magyar játékosok, hanem a légiósok körében is akkora nagyságrendű a népvándorlás, mint amilyen honfitársaink részéről a nyolcvanas évek végén volt a Mariahilfer Strassén. Sokuk neve hallatán már egy évvel felbukkanásuk után is csak heveny hajhagyma-pusztulást kiváltó fejvakarás kíséretében ugrik be egy, talán két momentum, néhányan viszont produkciójukkal megindulnak a legendává válás keskeny ösvényén.  Kétségtelenül utóbbi kategóriába sorolandó az a köztudatban általában oroszként elkönyvelt, a valóságban tádzsik nemzetiségű spíler, akit 1991 és 1994 között Oleg királyként ünnepelt Angyalföld futballszerető népe és akit  blogunk nyitóposztjában Sámán alapító atya ha nem is ennyire magas pozícióba, de szintén a legfőbb közjogi méltóságok közé kívánt emelni. Hiányérzetünk talán csak amiatt lehet, hogy a reménybeli prezident, Oleg Sirinbekov az utóbbi másfél évtizedben már-már annyira láthatatlanná vált, mint Hajnal Tomi a magyar válogatott mezében a középpályán. Időnként hallani egy-egy hírmorzsát róla, de összességében eltűnt az őt kisistenként tisztelő hardcore bohócligerek szeme elől. Ezért úgy döntöttünk, ideje, hogy a Vasas egykori csillaga ha nem is egy perc, de legalább egy poszt erejéig újra megcsillanjon a magyarfutball holdvilágos égboltján. Összeállításunkban felvázoljuk a 3 éves magyarországi uralkodást megelőző sikereket és röviden azt is, mi történt hősünkkel a későbbiekben. Cikkünket (terjedelmi okokból) elsősorban erős idegzetű és/vagy időmilliomos olvasóinknak ajánljuk.

Oleg Hakimbekovics Sirinbekov 1963. szeptember 11.-én  született Sahrinauban. A Dusanbét az üzbég határral összekötő főút mentén található település tévedésből sem szokott szerepelni a világ legbefolyásosabb metropoliszait bemutató kiadványokban, így nem túl meglepő, hogy hősünk már 20. életévének betöltése előtt a közeli nagyváros irányába orientálódik. Tehetségét az SKIF Dusanbe ificsapatában kezdi kamatoztatni, de hamar lecsap rá a tádzsik föderációs klubfutball csúcsragadozójának számító városi rivális, a Pamír Dusanbe. Felnőtt pályafutása is a szovjet másodosztályban vitézkedő egyletnél indul, az 1984 és 1986 közötti időszakban a pályára lépés rovatba 97, míg a gólok közé 11 bummedli kerül felvésésre. A remek rúgótechnikájú játékos híre idővel a fővárosba is eljutott, így nem csoda, hogy előbb-utóbb a moszkvai játékosügynökök olyan otthonosan közlekedtek Dusanbéban, mint Véber Gyuri a bárpult környékén. Erőfeszítéseik végül 1987-ben jártak sikerrel, amikor Sirinbekov már a Torpedo Moszkva melegítőjében döntötte magába a vodkát rótta a köröket az alapozás időszakában.

A pályafutást végignézve megállapítható, hogy az elkövetkező négy és fél év a sirinbekovi életpálya talán legsikeresebb időszaka. A ZIL autógyár csapatának számító, fekete-fehér mezes egylet bár tradíciók, esetleg népszerűség terén nem vetekedhet a CSZKA-Dinamo-Szpartak „szentháromsággal”, de a korszakban egész pofás keretet szednek össze, amely az eredményekben is megmutatkozik:  az 1987 és 1991 között 5 év alatt két bronzérmet, két negyedik és egy ötödik helyet érnek el a bajnokságban, a szovjet kupát pedig háromszor is elhódítják. A nemzetközi porondon egy negyed- és egy nyolcaddöntőt hoznak össze a KEK keretein belül.  Oleg szekere is szépen fut: a lendületes játék és a 116 meccsen elért 10 gól (köztük a kupában 1987-ben elért, a Szpartak kiejtését eredményező találat) a szovjet válogatottba szóló beszállókártyát is maga után vonja: hősünk Szíria, illetve Kuvait csillagai ellen mutathatja meg magát, összesen 3 alkalommal. A politikai széljárás azonban változik, a határok megnyílásával pedig egyre többen kacsingatnak külföld felé. Így tesz Oleg is, előtte azonban még tevékeny részt vállal a csapat újabb internacionális világmegváltó hadműveletében.

A nemzetközi porondon az 1990/91-es kiírás hozza el a Torpedo utolsó nagy menetelését, ezúttal az UEFA-kupa keretei között. Az első kanyarban a svéd GAIS az előétel funkcióját látja el (az otthoni  4-1 után idegenben az 1-1 is bőséggel elegendő), a második fordulóban viszont már a főfogást szervírozzák – az ellenfél (és a gazpacho) Sevillából érkezik. Az első mérkőzés ezúttal is Moszkvában van, ahol hazaiak szereznek  vezetést, ám a második félidő közepén előbb Polster egyenlítő gólja, majd egy hazai kiállítás után után már a spanyolok érzik magukat nyeregben – örömük azonban korai A hajrában az autógyáriak Zsukov tizenegyesével visszaszerzik az előnyt, a spanyolok pedig addig filozofálnak azon, hogy 10 ember ellen is kiengedték a kezükből a meccset, amíg a 89. percben (a videón 1:50-nél) szabadrúgással ajándékozzák meg Sirinbekovot  – máris 3-1 díszeleg az eredményjelző táblán.  A visszavágón a fekete-fehérek a változatosság kedvéért az emberhátrányos szituációkat gyakorolják: ezúttal Oleg barátunk az, aki már a 65. percben tesztelheti az andalúziai melegvíz-szolgáltatás színvonalát, de a kétgólos előnyből egyet így is sikerült megőrizni.  A nyolcaddöntőben Sirinbekov eltiltás miatt a lelátón foglal helyet, a csapatnak nélküle kell lerendeznie az AS Monacót  - meg is teszik, kettős győzelemmel takarítják el az útból a nagyhercegség bonvivánjait. A dráma fokozódik, méghozzá a dán Bröndby elleni negyeddöntőn, amely már 1991. márciusára nyúlik át. Az 1-0-s hazai győzelemmel végződő dániai nyitómeccs után a visszavágót március 20.-án tartják a Torpedo-stadionban, az 1 Celsius-fokos hőmérsékleten lezavart odavágóhoz képest már-már szubtrópusinak számító 2 fokban.  A hazaiakat nem zavarja a hőmérséklet, mennek előre becsülettel, de a jól szervezett dán elhárítás visszaveri a rohamokat. Beköszönt a 88. perc, Morten Olsen edző és csapata lélekben talán már a Balti-tenger felett hazafelé suhanó repülő fedélzetén, pezsgőt vedelve ünnepli a továbbjutást – amikor a fél órával korábban becserélt Sirinbekov kapja meg kapáslövésre a labdát, egy pillanatra felnéz a vendégkapuban tornyosuló langaléta, szőke dánra, szép jó estét, Peter Schmeichel, aztán kegyetlenül bevágja a léc alá. Hosszabbítás, tizenegyesek, de az orosz ruletten ezúttal a dánok pörgetnek jobban. A Torpedo kiesik, az est két főszereplője pedig a nyáron új impulzusok után néz – Oleg a Vasasba igazol, Schmeichel  meg a Manchester Unitedbe.

Magyarországi pályafutása számokban kifejezve 3 év és 85 mérkőzés, érzelmileg (gyakorló bohócligerek számára) ennél jóval több. Különleges és alighanem megismételhetetlen korszaka ez a magyar labdarúgásnak és nem csak olyan, mára legendává nemesülő események miatt, mint hogy Vitray nagymester minden idők egyik legérdekesebb férfi felsőruházati termékében műsorvezetés címén felolvasóestet tart a kamera előtt, Debrecenben pedig a vendéggól után is ejtőernyősök hullanak az égből. Az 1991 és 1994 közötti időszakban története során mindmáig utoljára lesz bajnok a Vác és az akkor éppen Kispestként szereplő Honvéd, a Békéscsaba egy ötödik hely után egy bronzéremmel tündököl (mellesleg az ötödik helyes szezonban Árgyelán Janit választják az idény játékosának), a Siófok is kipecázik magának egy 4. helyet, a Csepel pedig, miután a három év közül az elsőben visszajut az élvonalban, a következő két szezonban stabilan táborozik le a középmezőnyben.

Angyalföldön eközben egy komplett világválogatott kialakításán fáradoznak, az évtized első felében Óceánia kivételével (amely vélhetően csak valamilyen adminisztrációs hiányosság miatt maradhatott ki) nagyjából mindegyik kontinensről özönlenek a Vasasba a megváltók. A legtöbbre a rokonszenves uruguayi világfi, Coco-Aires viszi majd közülük, aki az évtized végén a Libertadores-kupa döntőjéig jut el akkori ecuadori csapatával. A fekete kontinens részéről a kongói Jean-Claude M’bemba és a kameruni Jessy jelentkezik játékra, míg a posztszovjet régiót Sirinbekov mellett Dozmorov és Gricajuk képviseli. Oleg érkezése előtt, 1991 tavaszán a perzsa könnyűlovasság is színesíti az összképet, az Amir Hashemi – Nader Mirahmadian – Mohamed Ziai álomtrióval, majd egy-két idénnyel később a korszakban trendinek számító román vonal erősödik, Szenessel, Cigannal vagy épp Neagoéval. A honi spílerek közül – a teljesség igénye nélkül – Babócsy, Geress, Juhár, Mészöly G., Zvara, Pecha, Tuboly, Galaschek, netán Nagy Tamás pengés megoldásaiban gyönyörkedhet a korszak folyamán (vagy annak egy részében) az, aki megvásárolja a hipermodern grafikai megoldásokat mellőző belépőjegyet, amelynek ellenértéke felülbélyegzéses technológia segítségével 70-ről 80 forintra inflálódott. Hiába azonban az előre mutató koncepció és Sirinbekov remekbe szabott föld-levegő rakétái, a kiugró eredmény így is elmarad. Első idényében (1992 tavaszán) még sikerült behajózni a 6. pozícióba, ám a következő két évadban csak a 10. helyen zsilipel az angyalföldi bárka. Sirinbekov titkon, lelke mélyén ugyanúgy tekintget Nyugat irányába, mint Csehov három nővére Moszkva felé, érkezik is az érdeklődés, de a klub a megszabott vételárral is tudatosítja a kérőkben, hogy nem szándékozik elengedni a középpálya ékkövét. Az évek telnek és a szerződés lejártakor, 1994 nyarán a 31 éves spílerben már kevesebb jelölt látja a spirituszt, főleg mert a Vasas ekkor is viszonylag magas lelépési díjjal igyekszik megakadályozni, hogy a kérők megostromolják a klubházat (ekkoriban a Bosman-szabály még csak tervek szintjén létezik, a lejárt szerződésű játékosért is tejelni kell). Az összeget végül a közös sikereket nem feledő Torpedo-vezérkar pengeti ki, Sirinbekov pedig visszatér Moszkvába – ahonnan már nem is mozdul ki játékos-pályafutása alatt.

A hátralévő négy és fél évben összesen három különböző elnevezésű klub mezét viselte – de valamilyen formában végig hű maradt a Torpedóhoz. Az első megközelítésben paranormálisnak tetsző jelenség magyarázata, hogy a szovjet piac szétesése és a nyugati versenytársak felbukkanása főképp negatív értelemben gyakorolt imponáló hatást a ZIL értékesítési mutatóira, ennek megfelelően a futballra fordítható összegek más elapadtak vagy más területekre reallokálták azokat. A csapatnak még így is van egy fellángolása (1995-ben bajnoki ötödik helyen és kupanegyeddöntőt mutathatnak fel), de a gyár menedzsmentje ekkor már az értékesítésről tárgyal. Sikerrel: 1996-ban a Luzsnyiki-konszern teszi rá a mancsát az egyletre, amely innentől Torpedo-Luzsnyiki Moszkva néven szerepel, és a későbbi magyarországi divatirányzatnak megfelelően telephely-változást is végrehajt: az időközben Sztrelcov-stadionnak keresztelt Torpedo-arénából a konzorcium névadójának számító komplexumba helyezik át tevékenységük színterét. Hősünk is velük tart, de a sors úgy hozza, hogy pályafutását mégis a Sztelcov-stadionban fejezi be: 1997-ben ugyanis az autógyár az akkori anyagi lehetőségeknek megfelelő szinten (azaz a harmadosztályban) Torpedo-ZIL Moszkva néven újjáéleszti csapatát, majd egy évvel később néhány korábbi játékos (köztük Oleg) visszaszerzése után igázza le a harmadik liga jobb sorsra érdemes törzsgárdistáit, feljutva ezzel a másodosztályba.  Pár évvel később az orosz élvonal nirvánájában is tiszteletüket teszik majd, de immár Sirinbekov nélkül, aki a harmadosztály bajnoki címének átvétele után klubszinten a lant letétele mellett dönt.

Pályafutása (a rendelkezésre álló információk szerint) véglegesen a válogatott színeiben zárult le – a három szovjet fellépés után néhányszor a tádzsik tizenegy mezében is feszített. A nemzetközileg 1994-ben elismert szövetség először az Ázsia-játékokon, majd az 1998. évi franciaországi vb selejtezőiben próbált kitörni a sötét ló szerepköréből. Sikertelenül, így 1997 augusztusában, a Dél-Korea elleni barátságos mérkőzésen Oleg is megkapja a lehetőséget a debütálásra – más kérdés, hogy a happening nem elsősorban miatta, hanem a sajátos tádzsik országimázs-építés okán maradt emlékezetes. Az anyagi helyzetét tekintve igencsak lepattant állapotban lévő szövetség a Koreába utazó titánok számát 16 főben maximálta, ám négyük útlevele az indulás előtt önállósította magát, tulajdonosaik pedig a kellő határrendészeti alátámasztottság hiányában nem indulhattak el a mesés Koreai-félszigetre - ebből fakadóan Daegu városában már csak 12 mindenre elszánt gladiátor landolt. Mivel az otthon játszók riadóztatására már sem idő, sem pénz nem volt, a szövetség illetékesei – a még nagyobb blamát elkerülendő – a dél-koreai ligában játszó exszovjet játékosokat állították hadrendbe. Ennek köszönhetően az ízig-vérig ukrán Paraknevics, valamint a tádzsik származású, de orosz állampolgárságú Szaricsev nacionáléja is egy-egy terven felüli tádzsik válogatottsággal gyarapodott.  A kapus Szaricsev mindenesetre érzékelte a helyzet abszurditását és élete (alighanem) egyetlen válogatottságán kikövetelte magának a csapatkapitányi karszalagot, valamint a gólvonal előtt is ő terpeszkedett, miközben a brigád állandó kezdő cerberusa, Engurazov ezúttal balhátvédként brillírozott. A Sirinbekovot a védelem tengelyében felvonultató, igencsak szedett-vedett társaság számára a mérkőzéssel kapcsolatos elvárások értelmezési tartománya a katasztrofális különbségű vereség elkerülésére redukálódott és (bár a labda már a harmadik percben az újdonsült cséká hálójában táncolt) ezt sikerült is elérniük: a 4-1 arányú tasli a körülményekhez képest kielégítőnek nevezhető. A szövetség döntnökei mindesetre igen bölcsen úgy határoztak, hogy holmi válogatott meccsek se a játékosok önbizalmának, se a szövetség kasszájának nem tesznek jót, így a soron következő, 1998. decemberi Ázsia-játékokig hátralévő 15 hónapban hanyagolták a pályára lépést. A thaiföldi seregszemlén ennek ellenére túlélték az első kanyart, miután 3-0 arányban kitömték a Maldív-szigetek fenevadjait, így a rettegett katari válogatottól elszenvedett vereség dacára bejutottak a második csoportkörbe. Ez azonban már túl nehéznek bizonyult, először Kínától szedtek be egy hármast, majd a Bagheri-Daei duóval feljavított, későbbi tornagyőztes Irán nyomott le egy ötöst a tádzsik torkokon, így az Omán elleni döntetlen már nem osztott és nem is szorzott. Oleg király a válogatott színekben megvívott egyetlen nemzetközi tornáján jellemzően a védelemben növelte az esemény fényét.

Ami pedig az 1998 óta eltelt időszakot illeti: hősünk visszavonulása után is a sportág keretei között kereste (és keresi mindmáig) a boldogulást. Kezdetben edzősködésre adta fejét és pályaedzői minőségben próbálta újabb magaslatokba eljuttatni először (ugye, nem nehéz kitalálni?) a Torpedo-ZIL Moszkva, később a dallamos nevű Szaturn – Ren TV Ramenszkoje szekerét. Ez utóbbi csapatnál azonban az edzői stábot 2003 végén menesztik, így Oleg is más vizekre evez és – bár játékos-pályafutása alatt elkerülte a moszkvai klubfutball nagykutyáit – ezúttal már kérlelhetetlenül beszippantja az egyik nagycsapat. A napjainkban 47 éves Sirinbekov bérét évek óta a CSZKA Moszkva klubházában számfejtik, változás csak a munkavégzés típusában figyelhető meg. Kezdetben játékos-megfigyelőként hasznosították a benne szunnyadó energiákat, jelenleg a klub utánpótlás-akadémiáján az 1996-os korosztályt gardírozza. A mellékelt fotón kadétjai körében látható, a gyereksereg által eddig összeharácsolt trófeák felsorolása pedig a klub honlapján tekinthető meg. Moszkva környékén él feleségével, valamint 20 éves fiukkal (közös fotón a faterral), akit szintén megcsapott a futballmozdony füstje: jelenleg az orosz amatőr bajnokságban igyekszik kibontakoztatni tehetségét.

(A posztban szereplő, magyar vonatkozású fotókat a www.sport-video.hu oldal bocsátotta rendelkezésünkre, segítségüket ez úton is köszönjük.)