A mai napon még nem a kínkeserves NB2-es győzelmekről fogok írni, nem is az NB1-es beharangozót kapjátok tőlem, hanem egy gyors kis véleményt szeretnék megfogalmazni a mandiner blog egy bejegyzésével kapcsolatban. Jó érzékkel rátapintottak a magyar foci egyik rákfenéjére (hej, de sok van neki), azaz hogy egyesek ma Magyarországon képesek és közel hatszámjegyű összegeket is kiadnak rendszeresen azért, hogy pártízezer talján közé beülve egy olyan csapatnak drukkoljanak, melynek játékosai kb. annyit tudnak kicsiny hazánkról, hogy ott sok pornófilm készül, és talán mi rendezzük majd a 2012-es EB-t.
Felmerülhet a M. T. Olvasóban, hogy mi a fenéért akarom én még egyszer ugyanazt leírni, amit a mandineres szerző? Nos, elsősorban azért, mert az utolsó előtti bekezdésből arra következtettem, hogy egy fradista érzelmű valaki volt a bejegyzés írója, én meg úgy éreztem, hogy a vidéki labdarúgás ideiglenesen felkent apostolaként meg kell szólítanom azt a közel 7,5 millió polgártársamat is, akik nem Pesten vagy a környékén laknak. De először is, emeljünk ki két részt, ami nagyon tetszett nekem (illetve nem tetszett, de erről majd később):
"Elegem van abból, hogy amikor a mi szerencsétlen szerencséseink, akár valami klubcsapat, akár a válogatottunk el tudja rángatni Magyarországra valamelyik nagynevű együttest, jó előre befoglalod a helyedet, és kimész azért, hogy szurkolj a Manchesternek, a hollandoknak, az olaszoknak, nem átallod fölvenni a mezüket, és (igen, láttam ilyet) végig is szurkolod mellettük az egészet, röhögsz az elbaszott magyar labdaátvételeknél."
"Csak valami homályos gyerekkori emlékeidből (amikor az apáddal sétáltál ki oda) tudod, hogy hol van a stadion, de már nem aggódsz a lerohadt lelátók miatt, nem idegeskedsz, amikor átigazolási szezonban másodrangú szerbekkel töltik fel a keretet, nem aggódsz a saját nevelésű fiatalokért, annál inkább aggódsz azért, hogy találj olcsó kaját Rómában, ahova 70 ezerért visz ki egy utazási iroda, hogy megnézd a Roma-Cesena-meccset a divatmajom-szektorban, a meccs napjáig megtanuld néhány világsztár nevét, akiket a lefújásig citálhatsz a csajodnak, plusz elfekhess valami háromcsillagos szállóban, ahol csak reggelit adnak."
Nézzük csak sorban! Az egy máig vitatott kérdés, hogy ha pl. a Loki a Liverpoollal játszik, akkor a böcsületös magyar embör szurkolhat-e az angliai vörösöknek, vagy kutyakötelessége a DVSC-t biztatnia, még akkor is, ha pl. békéscsabai az illető? Ezen még el lehet meditálgatni. Na de kérem, amikor ott tartunk, hogy egy Hegyeshalom és Biharkeresztes között született, felcseperedett, tejben-vajban fürösztött stb. emberke képes, és egy másik országnak drukkol 90 percen át, méghozzá a hármashalmos-koronás-kettőskeresztes-stb. címeres mezben játszók ellen, arra már igen kevés mentséget tudok találni. És tudjátok, mit, nem is akarok.
A másik, hogy ne legyünk demagógok, a magyar foci nem teljesen sz*r. (Igen, régebben mi is istencsászárok voltunk, ami szép meg jó, de amíg nem találják fel az időutazást, ezt a mostanit kell szeretni.) Persze, ha a Barcelonával, Manchesterrel vetjük össze, akkor bizony csúfosan alulmarad, de ez olyan, mintha mindig Bill Gates vagyonához mérnénk a családi kasszánkat. Vagy mintha senki sem élne többé házaséletet a feleségével, csak mert az asszony nem úgy néz ki, mint Megan Fox.
A következő dolog, hogy hasonlítsuk össze, egy magyar bajnoki és egy külföldi meccs költségeit pénzben, időben, energiában! Azt hiszem nem túlzok, ha kimondom: egyetlen Juve-meccs árából (utazással, szállással, evés-ivással) lazán kijön egy egész szezon összes hazai NB I-es bajnokija. És bizony, ha minden túlzás nélkül nézzük, annyival nem jobb a külföldi bajnokság (pláne az olasz ;) ), amennyivel több áldozatot kell hozni érte, hogy ott legyél a meccsen. Kivéve ha épp mondjuk Hamburgban vagy hentes. (Ajánlom pl. ezt az összefoglalót, mely meccs számomra lazán verte a Milan-Liverpoolt, tessék csak elképzelni, milyen érzéseink voltak a negyedik kapufa környékén) A másik pedig az, hogy az angol harmadik vonal már semmilyen számítás szerint nem képvisel magasabb színvonalat, mint a Monicomp liga, mégis nem ritkán tízezres nézőszámokat produkálnak az ottaniak.
Az utolsó dolog, és igazából itt jön a "vidéki" része a dolgoknak. Valószínűleg kis eséllyel fog Puyol szembejönni veled a közértben, és nem fogsz Céroninak fizetni egy viszkikólát a kocsmában a mesterhármasa után. Viszont egy kisvárosban teljesen mindennapos, hogy pl. a nyolcvanas évek sztárja benősül a családodba, hogy a faterod éveken át a másodedzővel iszik együtt, vagy hogy két középpályás kihív csocsózni (és 8:2-re agyon is vernek). Ergo sokkal több szállal tudsz kötődni a csapatodhoz, mint mondjuk egy Chelsea-fan. (És akkor tessék mindezt egy 400 lelkes falura vonatkoztatni!)
Azért az el kell mondanom, hogy mi, akik kijárunk ezekre a meccsekre, azért nem vagyunk teljesen hülyék (tisztelet a kivételnek), pontosan látjuk a hiányosságokat, a gondokat, és bizony szentségelünk is néha a gagyi tempó vagy az ordító helyzetek kimaradása miatt. De valamiért mégis ott vagyunk hétről hétre. talán azért, mert a drukkerség elsősorban érzelmi dolog. Ha valami erőltetett totális racionalitással akarnánk hozzáállni a focihoz, akkor mindig az aktuális BL-győztesnek kéne szurkolnunk (sajnos nem tartom kizártnak, hogy léteznek ilyen emberek).
A végére a tételmondat: Külföldi csapatnak drukkolni olyan, mint egy hollywoodi színésznőt imádni, a hazai klub pedig olyan, mint a lány a szomszédból. Mivel nem akarom pornóbloggá silányítani a Labdabiztost, itt be is fejezem a hasonlatot.
