Varga Józsi volt a csapat legjobbja a svédek ellen, hihetetlen energiával futballozott és még akkor is volt benne erő, amikor a többiek már fáradtak, egyszerűen káprázatosat játszott! Nem, kérném, nem két kupica páleszt vertem be az ebéd mellé, ezek egy nálamnál jóval hozzáértőbb személy magvas gondolatai – Kuttor Kutya, az elmúlt két évtized magyar labdarúgása egyik állócsillagának szakvéleményével állunk szemben. Bevallom, lassan kezdeném szánni-bánni bűnömet, hogy én magam képes voltam az osztályozás során átlag alatti érdemjeggyel megkínálni a Hajdúság Gravesenjét . Jelen pillanatban nem nagyon találok rá mentséget, de ezzel talán még nem vagyok nagyon elkésve a magyar labdarúgásban – Várhidi Péter például közel négy évvel a kisinyovi rántotta után sorolt fel néhány olyan körülményt, amely rögvest más megvilágításba helyezte a történteket.
A mágnestáblák koronázatlan királya – aki tehetségéhez és kvalitásaihoz teljesen méltatlan módon jelenleg Szigetszentmiklóson kénytelen elpocsékolni edzői géniuszát – az alábbi körülményekre hívta fel a figyelmet: „Fontos kiemelni, hogy rendkívül nyomasztó a közeg, ami ott uralkodik. Szavakkal nehéz is leírni, át kell élni. Nem voltam ott én sem már pár éve, de akkor, amikor a válogatottal ott jártunk, nagyon nyomasztották az ott tapasztalt „körülmények” az egész csapatot. Félig-meddig szegénységbe csöppentünk, félhomály volt az egész városban, mindenhol 20-as égőket láttunk világítani valamennyire, elég hangulattan volt az egész. Nem szabad ebbe a hibába esni, fel kell valahogy pörgetni a csapatot így is. A stadionnak egyébként semmi baja nincsen, normál, átlagos létesítmény. A pálya talaja nem volt ugyan annyira jó, de azért katasztrofálisnak sem nevezném.”
Legyünk őszinték: így azért rögtön más a leányzó fekvése. Ha futballedző lennék, én sem lennék könnyű helyzetben, ha látnám, hogy a csapatot nyomasztja a fogadó ország, nekem pedig egy huszas izzó fényénél kellene kedvenc munkaeszközöm segítségével kiagyalni a nyerő taktikát. Ebben az esetben ez sajnos nem sikerült, így a válogatott a korábbi olaszverés után újabb zártkörű klubnak lehetett a részese: a Moldova ellen három gólos vereséget szenvedők elit klubjában nyertünk bebocsátást. Különösen elit ez a klub, ha a moldáv válogatott 1991 óta íródó történelme során tétmeccsen három góllal elgyepált nemzeti csapatok listáját nézzük – ebbe a klubba még holmi San Marino-k sem nyerhettek bebocsátást, itt csak egyetlen résztvevőnek jutott hely: nekünk. Ha a barátságos találkozókat is ide vesszük, akkor sem kell sok résztvevővel megosztanunk az asztalt: rajtunk kívül meghívóval rendelkezik még Pakisztán (ők 1992-ben kaptak ki 5-0-ra a félig románnak számító népségtől) és Örményország (2009-ben rázták addig a pofonfát, amíg le nem esett nekik egy 4-1 arányú termés a moldávok ellen Jerevánban).
Pedig az előjelekből (ha a nyomasztó kisinyovi utcaképet nem számítjuk) nem következett a méretes bukta. Az olaszok elleni kuruckodás után már négy meccs is eltelt és bár Isztambulban hathatós bírói közreműködéssel beszedtünk egy hármast, hazai pályán Boszniát és Máltát is lerendeztük, barátságoson pedig a lengyeleknek húztuk el a nótájukat - ráadásul a moldávok ellen korábban sosem szenvedett a magyar csapat vereséget. A Zimbru-stadionban - ahol érdekes módon nem a moldáv szövetség, hanem a Zimbru címerével ékesített belépőt árulták, ráadásul furcsa módon egy Bajnokok Ligája-embléma is ott figyelt a papíroson – mégis csak percekig voltunk egyenrangú ellenfelek a színvonalában véletlenül sem a BL-t idéző összecsapáson, utána egy huszas izzó fényénél is halványabban pislákolt a gárda. A 12. percben aztán Bugajev hintáztatta meg úgy az akkor még nem széthidrogénezett hajú Csizmadiát, hogy a környékbeli játszótereken honos kismamák sírva könyörögtek a receptért, majd a tizenhatoson belül ügyesen használta ki, hogy Fülöp Marci valamelyik gravitációs együtthatónak köszönhetően nem képes felemelkedni a talajról és elemi erővel gyógyította a labdát a bal felsőbe. A bal felső a továbbiakban is vonzónak bizonyult, így tíz perccel később Josan is ugyanoda postázott egy föld-levegő rakétát, végleg iktatva a már az előző gól után is rokkanttá váló keresztes pókot, illetve a magyar pontszerzési reményeket. Várhidi mester becsületére szóljon hogy nem adta fel és már a 38. percben kettős cserét hajtott végre: Vadócz helyére érkezett az akkoriban az MTK utánpótlás-nevelő programjának koronaékszereként induló, később az angol és a spanyol másodosztályban könnyűnek bizonyuló Balogh „The Wall” Bécó, a Várhidi lángelméjének bizonyításául védekező középpályás posztra kényszerített Tőzsér helyén pedig Buzsáky. A cseréktől a második játékrészre valamelyest megélénkültünk, a szórványos helyzetekből viszont nem született gól – nem úgy, mint a másik oldalon, ahol a pályafutásának megkoronázásaként azóta Kaposvárra igazoló Alekszejev köszönte szépen a 86. percben a Balogh által biztosított díszkíséretet, valamint Fülöp Marci jókora lepkéjét és megadta a kegyelemdöfést. A mérkőzés iránt érdeklődő olvasóknak ajánljuk a videó megtekintését, valamint Pajzán Gyulus kolléga osztályozókönyvét.
Ma este ismét Moldova és Zimbru-stadion. Nem tudjuk, hogy azóta változott-e a kisinyovi utcakép és lecserélték-e a húsz wattos izzókat, de volna miért visszavágni és ha így lesz, talán mi is csupa szépnek és jónak látjuk majd a válogatottat. Talán még Varga Józsiról is elhisszük, hogy - ha nem is ez az eredeti posztja - nálánál pazarabb jobbhátvéd a nagy világon nincs.
