1997. március 29. kellemes kora tavaszi időjárás, vagy valami hasonló, ám ez a történet szempontjából teljesen lényegtelen. A Haladás a Videotont fogadja otthon, közepes érdeklődés, 7000 néző. A pályán olyan héroszok feszülnek egymásnak, mint Balassa, Szekér, Usvat, Fehér Csaba (cseréje: Negrau) az egyik, és Makrickij, Schindler, Vancsa, Tóth Norbert, Korsós Attila a másik oldalon. Ha felejthetetlennek nem is, kellemes hétvégi időtöltésnek azért el fog menni.

Egészen addig a pillanatig ment minden nyugodtan a 0-0-ás meccsek szokványos menetrendje szerint, amíg Balassa meg nem indult, és bődületes erővel ki nem lőtte valamelyik felső sarkot. Mindenki talpon, mindenki örül, csak épp Piller sporttárs mutat kifelét. Partjelzőjét (taccsbíró, bakter, etc., hiszen ekkor még az asszisztensek előtti korban járunk) felülbírálva úgy vélte, a labda nem a hálót szaggatta ki, hanem valahol a kapufákon kívül hagyta el a játékteret, tehát nem gól. Mihalecz István, a Dunántúl Mourinhója (megosztva Keszei Ferenccel) a kezdőkörben toporzékol, a botrány alakul, a nézők háromhülyéznek, a meccs pedig marad 0-0.

Videóbíróról szó sincs.

1966, Anglia, világbajnoki döntő. Hogy a labda a vonal előtt vagy mögött pattant, máig nem tudni, az ítélet gól. A zászlóját emelő partjelző (Bahramov) azóta keresztapja egy bakui stadionnak.

1986, Mexikó, Isten keze (vagy feje?) az angolok ellen. Szemcsés a kép, huszonöt éve megy a vita, a sporinak ott két másodperce volt. Gól. Legenda született.

2009, Henry keze az írek elleni pótselejtezőn. Egy egész világ láthatta HD-minőségben, csak a bíró nem. Néhány pillanat alatt kellett döntenie, így sikerült. Az írek dühösek, a franciák továbbjutottak, ismét legenda született.

Sorolhatnánk hasonló eseteket a végtelenségig, kezdve az 54-es Puskás vs. Ling affértól egészen egy néhány évvel ezelőtti Hatvan-Vasas kupameccsig, de felesleges, elég lesz elővenni a legfrissebb apropót, Lampard gólját a tavalyi vébé németek elleni meccséről.

Fél évvel vagyunk Henry, és évekkel a videóbíró néhány sportban való sikeres bevezetése után, így adja magát, ahogy a Szigeten megjelenő punkok, úgy a technikai sterilitás barátai is hirtelen előbújnak az árnyékból, egyre hangosabban követelőznek, a FIFA pedig hajlani kezd.

"Idén novemberben Magyarországra érkezik egy bizottság, hogy a Bozsik-stadionban élesben is megvizsgálhassa a Maruzsi-féle kamerás megoldást." Ennyi a hír. Egyelőre csak vizsgálgatnak, szó sincs semmiféle elköteleződésről a videóbíró irányába, mégis félni kezdtem. A futballjáték halálát vizionálom minden olyan változtatásba, ami nem a társadalmiasult futballjáték logikájából következik.

Elmagyarázom.

A futballjátékot lehet érteni, és lehet nézőként szeretni. A futballjáték nézése egyfajta esztétikumra vágyás, valami intermediális pörformansz akarása, befogadása. A futballjáték értése ennél sokkal több. Ilyenkor elfogadjuk, hogy a játék kilépett a mészcsíkkal határolt pályájáról, önálló életre kelt, társadalmiasult, átszövi a mindennapjainkat, legendákat termel (l. a fentebbi példákat), tematizál, él.

A futballjátékot ilyenkor 22 férfi játssza, három vezeti, sok nézi, néhány írja, néhány olvassa, és - terjedelmes átfedés mellett - sokan emlékezik. A szemünk előtt játszódó mérkőzés lehet unalmas, izgalmas, látványos, felejthető vagy bármi, az abban a pillanatban (amikor nézzük) nem több, mint szórakozás, társasági létünk megnyilvánulásának egy darabja. Ahogy a játékosok, úgy a sporik és mi is alkotjuk, alakítjuk. Úgy értelmezzük, ahogy szeretnénk, ahogy tudjuk, ahogy akarjuk. A játék a mi fejünkben létezik, összemosódik korábbi mérkőzésekkel, új életre kel, és a lefújás után továbbnemesül.

Láthatunk sziporkázó középpályást, ütempontos becsúszó szerelést, parádés ollózós gólt (ha ínyencek vagyunk akkor láthatunk továbbá precíz tolódásos védekezést és egyéb taktikai hülyeségeket is, bár ezek szerintem nem is léteznek, illetve ha igen, akkor egész biztos nem a szurkolói fejekben). Amíg nincs videóbíró láthatunk továbbá egy tévedésnek nevezhető dolgot is, ami úgy tévedés, hogy az is marad. Vagyis az edzőn, a kapuson, a középhátvéden túl a spori is hibázhat, mérkőzést befolyásolhat, dönthet el. A bíró aktora a futballjátéknak és nem kelléke. A bíró törekszik legjobb tudása szerint vezetni a mérkőzéseket, de képességei ugyanúgy behatároltak, mint a többi pályán lévőének.

Gondoljunk bele, ha bevezetnék a technikai segítséget (minden milyen szinten, az elv a lényeg), akkor mi maradna meg egy mérkőzésből, mi élne tovább a szurkolói folklórban, mi tenné érdekessé a következő derbiket? Láttunk egy szép gólt, szerelést, passzt valamikor? És? Láttunk már máskor is. Steril játékká válna a futball. A sterilitás pedig az ingerszegénységet hozná magával, a megnemesülés lehetőségeinek drasztikus csökkenését.

Igen, elismerem, volna egy olyan hozadéka is, hogy a mérkőzések eredményei közelebb kerülnek a realitásokhoz, betartatódik (akár betűről betűre) az előre lefektetett szabálykönyv, kijönnek azok a különbségek, amiket a csapatok tulajdonosai kódolnak bele játékospolitikájukkal, és hasonlók. Csak épp a randomitás egy darabja veszne el, pont az, ami széppé, beszédtémává teszi az egészet.

Ódivatú vagyok, nem tagadom. Szeretek társaságban kimenni egy stadionba, vagy akár egy kocsmába, szeretek mérkőzéseket nézni és közben beszélgetni fociról, miegymásról. Szeretem, hogy van közös témánk, hogy vannak közös emlékeink, és örülök, hogy azok valamivel többek, mint egy gól, szerelés, netán leheletfinom körömpassz. Mert a futballjáték nekem valahol itt kezdődik, és ehhez az éppen a pályán történő dolgok csak a hátteret biztosítják, nem magát a témát.

(Jelen írás nem képezi a szerkesztőség egészének véleményét.)