1. Örülök, mert mégiscsak 30 év után jutottunk ki felnőtt szinten jegyzett világversenyre és már nem mi vagyunk az a nagy hagyományokkal bíró futballnemzet, amelyről senki nem tudja megmondani, mikor volt utoljára világversenyen (hanem Skócia, de ez amúgy részletkérdés).
2. Örülök, mert pár nap leforgása alatt oda-vissza sikerült nagy téttel járó mérkőzésen legyőzni egy olyan válogatottat, amelyet legutóbb 34 éve tudtunk megverni és amely játékerejét tekintve nem San Marino és a Tonga-Bonga szigetek között félúton helyezkedik el.
3. Örülök, mert azért a csapatért, amelyet a pótselejtezőkön láttunk lehet lelkesedni és azért is, mert a küzdeni akarás nem csak a meccs előtti és utáni szájfutballban és Bödének a magára valamit is adó cselgáncsbírók által minimum waza-arira értékelhető válldobásában merült ki.

4. Örülök, mert az egyetlen, a magyar szakma által jegyzett mérkőzést (Észak-Írország, itthon) és a tét nélküli görögországi találkozót nem számítva Dárdai és Storck 10 tétmérkőzést hozott le 4 kapott góllal, úgy, hogy a védelemben nem az olasz válogatott sztárjai, hanem a 40 éves Potyamackó, a magyar határokon kívül nagyjából ismeretlen Fiola, a bukaresti hibája után évekig gyanakvással figyelt Guzmics, az itthon gyakorlatilag leeresztő Juhász és a diósgyőri játékostemetőben tett látogatása kapcsán némiképp leírt Kádár állt rendelkezésükre. Nem mellékesen zárójelbe téve a magyar szakma azon vélekedését, hogy nem vagyunk mi rosszak, csak hát a magyar labdarúgót támadásra és nem védekezésre teremtették…
5. Örülök, mert olyan szakmai stábunk van, amelyik nem a langyos vizet és a magyarázkodást választja, hanem felvállal rizikós döntéseket. Az első meccsen Kleinheislert, a másodikon Priskint aligha vállalták volna be sokan.
6. Örülök, mert a kijutással kapott ténylegesen értelmet a Dárdai által elvégzett munka, az idősebb játékosok (Király, Gera, Juhász) erőltetése. Kiesés esetén az elmúlt két év a pályán elért sikerek ellenére is inkább elvesztegetett időnek számítana.
7. Örülök, mert a szakmai stáb a jelek szerint el tudta magyarázni a játékosoknak a pótselejtező előtt, hogy ha nem nem lövünk kapura, abból nem lesz gól.
8. Örülök, mert talán nem fog azért elkeveredni egy tehetségesnek mondható játékos, mert nem volt hajlandó szerződést hosszabbítani és emiatt Magyarországon (ahol a klubvezetők is nagyjából azon a szinten vannak, mint a szakma képviselői) már nemcsak a felnőtteknél, hanem ifi szinten is tettek tönkre nem egy játékost.
9. Örülök, mert bár kedvelem Hegyi Iván stílusát és írásait, azért végtelenül unalmas és egysíkú egy egész újságírói pályafutást felépíteni annak szajkózására, hogy hány éve nem jutottunk ki sehová és hány éve nem vertünk meg tétmérkőzésen jegyzett csapatot.
10. Örülök, mert a csapat képes volt bizonyítani, hogy egy 24 csapatos EB-re saját erőből is képes kijutni és  az nso szerkesztőségétől számított 100 méteres sugarú kört leszámítva nem a spanyoloktól, a kazahoktól és az izlandiaktól kell elvárni, hogy kikaparják nekünk a gesztenyét.

+1 És ÖRÜLNÉK, ha a magyar edzői kar ebből a sikerből végre erőt merítene (ha már a kudarcok kapcsán úgysem tette) és megpróbálná megtanulni, mi is az a labdarúgás.