Be kell vallanom, a most magunk mögött hagyott pár nap nem tarotzik életem kedvenc hetei közé. Nyitányként hétfőn a bordám ment szét a haveri kispályás focin egy ütközésnél, jelentősen redukálva az alvással töltött óráim számát, majd szerdától egy alamuszi nyári vírus mutatott be rajtam alattomos hátulról történő becsúszást. Így 2 napja itthon feküdve a számolatlan bögre hársfateával nemcsak az unalom kínoz, de a szokott heti rutinok, a pénteki vizitálás kedvenc cseh sörözőnkben, a wekerlei jóbarátokkal való hombárkodások hiánya is fájó. „No sebaj”, vigasztaltam magam, „majd a pénteki esti válogatott meccs legalább kissé megtöri a monotómiát”. Hát, mit mondjak…talán annyit: ez korlátosan teljesült.

Nem tudni, hogy az átlagos magyarfutball-fanatik homloka mely hónap nevének említésétől kezd el a leginkább verítékben úszni, de hogy június előkelő helyen szerepel a tizenkét tagú felsorolásban, az egészen bizonyos. Az idény végi formának köszönhetően az elmúlt húsz év júniusaiban – szórványosan felbukkanó sikerélmények mellett – háromszor csináltunk hülyét magunkból Izland ellen, ha pedig a vulkánok földjének reprezentánsai éppen nem értek rá, akkor naggyá tettük Kínát, esetleg félholtra verettük magunkat Hollandiával. Sikerélményeink közül a legnagyobb mértékű egy 5-0 arányú erődemonstráció volt, amelyet 2003-ban, Gellei „Pedagógus” Imre uralkodásának idején realizáltunk - San Marino-ban.  Mindez, kiegészülve a tavaly őszi 8-0 élményeivel, akár azt is mondathatja velünk, hogy San Marino (és előtte Luxemburg) júniusi meglátogatása igazán ideális idényzárást vetít elénk, kérdés azonban, mit szólnak mindehhez (és általánosságban a csoporthoz) a derék sammerinesék. Hogyan látják az életet annak a miniállamnak a lakói, ahol ismeretlen fogalom az államadósság, a munkanélküliségi ráta pedig Európa egyik legalacsonyabbja, viszont a focicsapattal mindenki akkurátusan felsúrolja a padlót, aki szembejön? Ennek kiderítése céljából fészbukon megkerestük az ország neves szakácsát és étteremtulajdonosát, Giuseppe Raviolit, aki egy exkluzív interjú erejéig készséggel állt rendelkezésünkre.

Ajánlom ezt a posztot kedves barátomnak, aki az események időpontjában még közelített a második születésnapja felé és a meccs idején éppen négykézláb gagyogott keresztül a nagyszobán.

Lajoska hamar végzett a vacsorával a Komáromhoz közeli víkendházban, ahol nagyszüleivel töltötte a nyárelőt. A naptár 1986. június 2.-át mutatott, a napot, amelyre Lajoska egész tavasszal várt, 7 éves korának minden lelkesedésével. Nemsokára kezdődik az első meccsünk a vébén és végre mi, magyarok megmutatjuk a világnak, hogy mit is tudunk, gondolta Lajoska. Nagypapa arca ugyan kicsit gondterhelt volt, a ruszkik pár hete cseréltek edzőt, odavitték a válogatotthoz is azt a kijevit, aki meg persze telepakolta a csapatot is a sajátjaival. Teljesen mindegy, így is, úgy is elverjük őket, gondolta dacosan Lajoska, aki biztos volt abban, hogy a szovjetek edzőváltása szimplán annak volt köszönhető, hogy megijedtek tőlünk és az első mérkőzéstől. Különben is kit hoznának edzőnek, ha nem egy fővárosit, hiszen biztos, hogy Kijev a Szovjetunió fővárosa, annyit szerepel a neve a hírekben. Igaz, mostanában arról a Csernobilról is sokat hallott nagypapáéktól, lehet, hogy az lenne a Szovjetunió fővárosa, töprengett, de végül is mindegy, nincs jelentősége, hiszen mindjárt kezdődik a mérkőzés, már ott is van a csapat a pályán, az élen Nagy Antival.

Tisztul a kép! Amíg Gyirmóton megint a déja vu érzés uralkodik, addig Pécsen lassan készülnek a fiesztára. Persze bomba hír nyugaton, hogy kikapott a kis Vidi, no meg, hogy lepotyogtak Nagyberkiben a tábláról a mágnesek. A Veszprémnek áll a pótvizsga, gólkirály lehet még akár Gyánó Szabi is. Ezen a hétvégén majdnem minden kiderül, de nézzük mi volt a 28. fordulóban.

Az utóbbi bő húsz évben volt alkalmunk hozzászokni, hogy a Bohócligában nemcsak a magyar játékosok, hanem a légiósok körében is akkora nagyságrendű a népvándorlás, mint a fiatalabb generációknál a Sziget Fesztivál idején. Többségüknek még az a megdicsőülés sem jut osztályrészül, hogy Malonyai nagymester (a futballszerető társadalom által egy emberként várt) jegyzeteinek valamelyikében kárhoztassa szerződtetésük szükségtelen mivolta miatt az átigazolási papírokat szignáló klubvezetőket, néha azonban a rengeteg bóvli között egy-egy ritka műkincs is előkerül a honi élvonal ékszeres ládikájából. Kicsinyke tárlatunkban már elmerengtünk a tádzsik Sirinbekov bumerángszerűen visszacsapódó, Moszkva-Budapest-Moszkva állomásokkal gazdagított karrierjén, ezúttal pedig egy hurokszerűen csapódó életpályát tekintünk meg, a háttérben néhány mazurka-dallammal színesítve. Robert Warzycha útja lengyel és angol állomáshelyekkel kikövezve vezetett el kicsiny hazánkba, ahol a piros-fekete színek kétfajta szabásmintáját is alkalma nyílt felpróbálni. Végül, itteni teendőinek végeztével Tamási Áron Ábeljéhez hasonlóan a magyarfutball rengetegéből Amerika felé vette az irányt, amellyel egyrészt teljessé tette a már említett hurokszerű alakzatot, másrészt pionírként mutatott utat olyan, a labdarúgást forradalmasító zseniknek, mint Urbányi Pista és Herczegfalvi Zoli, akik a későbbiekben szintén a XIX. kerületet cserélték fel a végtelen lehetőségek hazájára. Posztunk magyar vonatkozású részei JESTER munkásságát dícsérik, akinek ez úton is jár a köszönet.

Bezony, már megkezdődött a visszaszámlálás, csak három forduló van hátra a Ness Hungary NB II Keleti csoportjának idei szezonjából. Úgy néz ki, a legfontosabb kérdés, azaz a bajnoki cím már most eldőlhet. A kiesés még nem, bár a Bőcs egy barcikai vereséggel elég reménytelen helyzetbe kerülne (előre várom a Bocs Bőcs-féle szalagcímeket). Ne felejtsük el, az MTK II már biztos, hogy nem lesz tagja az NB II-nek, helyette az anyaegyesület játszik majd tengeralattjárósat.

De tényleg! Tippmix-ikszelt a Gyirmót, előzött a Pécs, történt mindez Baranyában. Megyei rangadón kapott ki a Veszprém, és bukott a Barcs is. Farkas János elképesztő, Csopaki és Mihalecz harcol a gólkirályi címért, nem beszélve házi tippversenyünk hajrájáról. Szóval, mint Lenke néni és Taki bá az ágyban, mindenki fej-fej mellett!

Sajnos nem a testsúlyunkra vonatkozik a cím első két szava, hanem a stadionjainkba látogatók létszámára. Egyre kevesebben választják a szórakozásnak a szotyihéjas-műanyag söröspoharas-bíróanyázós formáját. Az alábbiakban megpróbálom körbejárni a lehetséges okokat, és megnézni, mit hozhat a jövő. (A honi futballélet úgyis tele van jósokkal, eggyel több vagy kevesebb már nem számít)

Hát bevégeztetett, drága Béláim az Úrban ! Ki boldogan, felszabadultan vette tudomásul, ki csendesen elmorzsolva egy könnycseppet a szeme sarkában, ki nosztalgikus sóhajjal gondolva vissza a mögöttünk álló európai szintű taktikai faultokkal dúsított szezonra...de a tényen nem változat : ebben a szezonban utoljára karistolták a stoplisok a jobb sorsra is érdemes gyepszőnyeget. A kicsengetés előtti utolsó osztályfőnökin, már nagy kérdések nem voltak megválaszolatlanul, ketten megbuktak, a Vidi lett az osztályelső, néhányan az "erős közepes" bizonyítványtól megrészegülten csapkodták egymás fejét a bizonyítvánnyal. Egy tétel volt már csak vissza, hogy a Nagy Európai OKTV-n a Paks és a Kecskemét mellett ki mehet még próbálkozni, nos ez is kiderül a kattintás és egy Pruki-kávé elfogyasztása után.

Egyszer volt, hol nem volt, volt három legényke. Az egyik borsodi volt, a másik szatmári, a harmadik matyó. Elindúltak hát szerencsét próbálni. Kezdetben a szatmári ment elöl, a sarkában a matyó fiúval, egyenesen Tündérország felé. A hamuba sült pogácsájukból erőt merítvén szaladtak hét éjjel és hét napon át. No de a borsodi legényt sem kellett ám félteni! Felvette a hétmérföldes csizmáját, és amikor már úgy látszott, hogy nagyon lemarad a többiektől, hirtelen elkezdett öles léptekkel közeledni feléjük. Csak jött és jött, egyszerre le is hagyta őket, azt se mondta: fapapucs. A másik kettő mindent megpróbált, de bizony meg-megbotlottak a köves úton, mire a csizmás könnyedén átlépte őket. Sej, tündérország pedig olyan hely, ahova csak évente egyszer bocsáttatnak be a lelkek!