Csütörtök, 11 óra, bezárom az összes nyitva hagyott tabot a böngészőmben, nem akarom tudni, lesz-e forduló hétvégén, avagy győz a hóhelyzet, és játszani csak nálunk szerencsésebb fekvésű mediterrán országokban lehet, mint amilyen például Lengyelország, Oroszország vagy Finnország. Feleslegesen nem akarom zsibbasztani a pofámat szokásos csütörtöki beharangozónkkal, így némileg rendhagyó módon, egyszerűen végigmegyünk a rendezésre kijelölt csapatok sportlapbéli nyilatkozatain, és megpróbálunk rájönni, mi lehet azok hátterében (included nem kevés gyanúsítgatás).

Úgy érzem, egy dolgot helyre kell tenni a magyar fociban (illetve ezeregy dolgot, de most csak erre az egyre vállalkoznék, már csak azért is, mert nem kerül pénzbe). Amikor a Nacsa Olivér-féle "szakértők" lazán kinyilatkoztatják, hogy "Az Aranycsapat után már nem volt semmi jó a magyar fociban", nos ezzel elsiklanak valami felett. Ez a valami pedig a következő generáció, két olimpiai arannyal, aranylabdással, vvk- győzelemmel, EB-bronzzal. Remegő kézzel írom le, de szinte annyi eredményük van, mint Puskáséknak. Már most közlöm, nem akarom én az ötvenes évek sztárjainak nyakában teljes joggal függő babérkoszorút akár csak egy levelecskével is megrövidíteni (pedig jó lenne a bablevesbe), inkább fonok egy újat, és a generációra ezennel megkísérlem meghonosítani a következő kifejezést: Ezüstcsapat.

Kicsit elméláztunk a mai sportnapilap és benne a Bodor Boldi hollandiai életéről szóló kétoldalas hozsannázás fölött, így majdnem elfeledkeztünk róla, hogy derék debreceni vitézeink ismét mennek blokkolni az európai kupafutball gyártósorára, méghozzá csütörtök helyett már szerdán belecsapnak a lecsóba. Harkovban éppen mínusz tíz alatt kóborol a hőmérő higanyszála, ilyen időben egy magára valamit is adó magyar klub már faxolná is a pálya alkalmatlanságáról szóló jelentéseket a sportág MLSZ-nek hívott fellegvárába, ÉK-i szomszédunknál viszont nincs mese: holnap este 7-kor várhatóan egymásnak feszülnek a gigászok. Játszunk mi is, a nemzetközi eseményeket monitorozó sorozatunk idei tizenkilencedik kiadásában lehet játékba küldeni a megálmodott végeredményt.

Kivételesen egy kis reklám, de annyira azért nem, hanem inkább egy kísérlet a közösségi tartalomgyártásra, amiről most néhány szót ejtenék. Két kollegával belevágnánk a magyarfoci legendás 90-es éveinek feldolgozásába egy dedikált felületen, úgy, hogy abba bárki beleszólhat, a tartalom önmagát írja, önmagát fejleszti. Ha egy posztkezdeményhez összejön elég anyag, meggyúrjuk, kitesszük. Nem lesznek naponta cikkek, sőt, előzetesen talán a havi rendszeresség tűnik valószínűnek, de ez egy olyan hálás téma, amiért mindenképp érdemes tenni valamit. Tehát:

Ha te is szívesen nézegetted a sportlap éves adattáraiban a Vasas aktuális keretét, vagy rendszeresen járattad a megboldogult Focivilág statisztikai értesítőit, vagy van néhány emléked Tejnóráról, Zimmermannról, Pálingról, esetleg őrzöl otthon egy tincset Kecskés legendás fürtjeiből, akkor itt a helyed, rád is számítunk.

Egyelőre egy nyitóposztnál tartunk, valamint elkészült a közös szerkesztőfelület, ahová bárki szabadon tehet megjegyzéseket az előre megadott témákban. Van továbbá egy feedback-rendszer, itt ötletelni lehet, kérdéseket feltenni, témát javasolni. A lényeg, hogy együtt, és akkor valami egészen jó is kisülhet az egészből.

Egy dolog marad hátra: a link.

Változatos összképpel kényeztetik külhoni érdekeltségeink a rájuk kíváncsi sportbarátokat: a német, belga és holland bajnokságban is látványos menetelések szemtanúi lehettünk az elmúlt bő másfél hónapban, míg más országokban a kiesőzóna szerelmeseinek sem lehet okuk panaszra. Focimenekültjeink pályára kerülő részének többsége örvendetes vonzalmat érzett az ellenfél kapuja irányába, néhány labdazsonglőrünk pedig Vanczák Vilinek az előző szezonban a sárga lapok területén felmutatott sikereit irigyelte el. Teszthalott állapotából újjáéledő rovatunk mai kiadásában a leginkább szem előtt lévő hat ország eseményeiből csemegézünk, jövő heti kiadásunkban pedig a mainstreamtől távolabb álló – és emiatt szívünknek kedvesebb – pontvadászatok eseményeit taglaljuk.

Vasárnap véget ért az őszi idény, de nyugalom, a megnevezés csupán technikai, a könnyebb tájékozódás végett. Hívhatnánk egyébként első félidénynek, vagy az odavágók körének is, de jobb egy évszakról elnevezni, mert az mindenkinek nyilvánvaló, hogy júliusban már ősz van, ahogy november végén íme beköszönt a tavasz.

A pályákról

A Bohócliga versenykiírásán ügyködő okoskák végre rájöttek, amit már az akadémiai státusztól legalább egy írástudásnyira lévő Mattheus is mondogatott megboldogult szövetségi kapitányi korszakában: Magyarországon decemberben lehet futballozni, míg a bizonyosan csapadékos februárban (március elején) nem. Tudjuk, a hatástanulmány, mint olyan, nem kimondottan az MLSZ fegyverarzenálának része, de nem kell messzire menni, elég megkérdezni a földek egyszerű emberét, hogy elárulja számunkra a tuti alapigazságot. Ami jó az őszibaracknak meg a rozsnak, az jó a focinak, és kommentátorainknak sem kell feszegetni agyukat, hogy bejelentkezéseik első mondata mi légyen, maradhat a jól bevált ideális futballidőben futnak ki a csapatok a pályára. Fő a kiszámíthatóság.

Persze mifelénk mindez nem ilyen egyszerű. Amire rábólintunk kollektíve nyáron, az ellen berzenkedni kezdünk télen. Természetesen immár a legtöbben halasztanának, ki a pályája állapotára hivatkozva, ki meg ugyanarra, de ezzel kendőzve, hogy ritka pocsék formában van, és talán tavaszig nyer egy kis időt. Bullshit. Ha engednénk nekik, akkor márciusban hallanánk, jobb lett volna december elején játszani, mert most hó van, sár van, vízkár van, és egyébként is a bibliai hét csapásból csak a sáskajárás kerülte el a paksi arénát.

Hölgyeim és uraim, mélyen tisztelt klubvezetők. Elismerjük, hogy az eredményesség záloga egy újabb sokadrangú légiós igazolása, de ha mégsem, akkor illendő lenne valamicskét a pályára is költeni, játékra alkalmassá tenni, és nem állandóan - a színt természetesen megtartva - a gyep helyett a hasonló előtagú asztalhoz rohangálni. Átmeneti megoldás a talajba lyukakat fúrni, hogy az vagy elvezeti a vizet, vagy feltör az olaj és évtizedekre megoldódnak a financiális problémák, de még jobb lenne eleve kissé domború, alácsövezett pályákat építeni, amelyek majd alkalmasak lesznek az ún. játékra, vagy legalább a fordulók mérkőzéseinek lebonyolítására. Igen, drága, de ez az egyetlen út. Érdemes észrevenni, a labdarúgó-sport alapkellékei a következők: játékos, labda, pálya. Persze így túl egyszerű lenne, sírni mindig könnyebb. Felbasztam az agyam.

A tovább után a mi őszi válogatottunk és a szokásos beharangozó.

Nyálkás, szeles november huszonötödikére ébredt Magyarország. Tüntetések után, sztrájkok előtt, lépegetett a hon nyugtalan jövőjébe, mikor délután három óra fele K. Dezső az ablakon kinézve kortyolgatta kávéját és szívta cigarettáját. Autók szaladtak el a lenti úton, kék, zöld és fekete esernyők haladtak el, titkolva gazdájuk tekintetét és életútját, mint ahogy az ősz titkolja az élet lényét, mely kétségtelen a téli halálba vezet meghazudtolva a tavasz eljövetelét. K. Dezső hátat fordított a párás ablaknak. Végig tekintett kis konyháján, kopottas bútorán, ételmaradékokkal csúfított rozsdás rezsóján, kis asztalán és egyetlen székén. Az asztalon újságok és mosatlan tányérok sorakoztak. Leült az asztalhoz. Borzongva figyelte a mai Sport gyűrött példányát és eszébe jutott, hogy tavalyi három hónapos külhonban tartózkodása alatt hogyan őrizte szobája asztalán azt a két újságot, amit még induláskor vett és hogy akkori reggeli kávézásakor a már sokadjára kiolvasott újsággal mennyire akart hasonlítani otthoni önmagára. Valami nosztalgia gyanánt nekiállt újra olvasni a mai Sportot. Fradi-Baktalórántháza kettőnull – az enbékettőt gyorsan végigfutotta, aztán enbéegy: Győr-Kaposvár kettőegy, MTK-Siófok háromnull, Kispest-Nyíregyháza egyegy…….végül a címlapot nézte meg jó alaposan. Ekkor ötlött az eszébe a pillanattal és tekintettel nyert emlékezet, a múlt szava, a múlt kikerülhetetlen léte, hogy mindenre emlékezünk, mindenre kell emlékezni, hisz minden visszaköszön és integet, magára hívva a figyelmet 365 nap után

Jelentem: vége! A 2010/2011-es év őszi szezonja véget ért. Pontosabban véget ér november 29.-én, a Fradi-Honvéd meccsel, amit pótolnak. Aztán kijelenthetjük, hogy szomorúbbak lesznek a hétvégék Kiss László, Vezér Ádám vagy Kiprich mester nélkül. Most még maradnak két hétre a bohócliggerek és csemegézhetünk az olyan hírekből, mint hogy a Puskás Akadémián mérgezett volt a bácskai rizses hús, illetve összeállt a nyugati válogatott a gálára, de ezután csak a felháborítóan steril és professzionális spanyol vagy angol bajnokság nyomorultjait láthatjuk: a lelketlen ibrákat és a dölyfös céronáldókat. Nehéz lesz tehát. És ha a mezopotámiaiak nem kísérleteztek volna a komló erjesztésével, akkor most komoly bajban lennénk. De ne csüggedjünk. Március környékén visszatér szeretett enbékettőnk, addig pedig biztosan komolyan számolnunk kell játékos mozgással, italos szereplőkkel, pénztelenséggel, mint a mesében. Sorra vesszük a csapatok teljesítményét, aztán várunk.

Micsoda héten vagyunk túl! Csak úgy repkedtek a gólok, a fiúk igazán kitettek magukért, hogy a bejglit majd jó ízzel majszolgathassuk, mondván van egy remek másodosztályunk! Ugyan nem olyan jó, mint korábban, de azért megvan még a maga kis szotyigőzös-tökmagfüstös romantikája. Kívánjunk a fiúknak sok-sok ajándékot a fa alá, és sportolói életvitelhez méltó szilveszterezést. Élvonalbeli és külföldi szerződést csak azért ne, mert úgy kiesnének a látómezőnkből, aztat meg mink nem akarjuk. Én meg gondolatban megszorítom most Sebők kezét, kalapot emelek Bajzát lehengerlő tudása előtt, s kiiszom egy pohár tejet Döme tiszteletére. És persze nem kérdem meg Lambulicsot, miből is vett a feleségének új szőrmekabátot. Jah és vegyünk érzékeny búcsút a kettősponttól!

Tegnap a Videoton – Újpest találkozóval véget ért a bajnokság első fele, és bár két, tavaszról előrehozott forduló még hátravan a 2010-es évből, hamarosan napvilágot látnak majd a félidei értékelések. Ezek sorához szeretnénk mi is csatlakozni, ám kicsit rendhagyó módon.

A minap jelent meg egy cikk egy másik népszerű internetes sportorgánumban Őrült különbségek idehaza címmel, melyben az NB I-es klubok anyagi helyzetét feszegeti a szerző, az éves költségvetés és a fizetések tekintetében hasonlítva össze az egyes csapatokat. A forrásait ugyan nem nevezi meg, így nem tudjuk, mennyire tekinthetjük azt hitelesnek, ám így is jó alapot kínál számunkra egy kis játékra a számokkal, amely kicsit beszédesebben láttatja ezeket az őrült különbségeket. Egyszerű, társadalmi-gazdasági elemzéseknél általánosan elfogadott statisztikai módszerekkel néhány perc alatt kiszámítható, milyen összefüggés van a klubok anyagi helyzete és bajnoki szereplése között. Az utóbbi évek tendenciái alapján már kevésbé meglepő, mégis érdekes elemzést olvashattok az alábbiakban.