Mindig is kártékonynak tartottuk, ha egy magyar futballidol, a magától értetődő és jól megérdemelt győzelem után álszerény közhelyek mögé húzódik, ahelyett, hogy orálisan is kellően meggyalázná a pályán már előzőleg humusszá rohasztott ellenfelet.
Mert pont az unalomig ismert „a mai világban a kétgólos győzelmet is meg kell becsülni, hisz kellemetlen csapatot tudtunk nagy küzdelemben két vállra fektetni, miután türelmes futballal föltörtük a védelmüket” típusú sablonok teszik tönkre labdarúgásunk fényesnek ígérkező jövőjét.
Elegünk van a semmitmondó és alázatosnak látszó, tömeggyártott játékoskákból, akik évtizedek óta zsákutcába kormányozzák jobb sorsa hivatott futballunkat! Csak az a győzelem ér valamit, ami után megfelelően beletöröljük lábunkat a vesztes senkikbe.
Hát, hogyan is várhatjuk el fiataljainktól, hogy csordultig legyenek önbizalommal és gólhormonnal, meg kondicionálisan is a csúcsra járjanak, ha közben letapossuk tehetségük egyik alapkövét, a verbálfocit? Ki gondolhatná komolyan így a fölzárkózást? (Még Mátyus Jani is megígérte tizenévvel ezelőtt, hogy ellenfele vérét kiszívja. Csoda, ha ezek után kijutott az olimpiára?)
Ezért mi most ehelyütt szeretnénk tisztelettel adózni a védőfal professzora, Vaskó Tomi előtt, aki alig párszoros válogatottként megmutatta, hogy van benne virtus, a kurázsi pedig serdülő egyes kora óta olyan hű társa, mint darabos és lassú játéka. Mikor rövid, meccs utáni értékelését elolvastuk, rögvest melegség öntötte el évtizedek során megkövesedett lelkünket: „Lemostuk Máltát.”
Igen, nagyjából valami ilyen történt „a Szuszában”, bár azért a lemosást folyamatában megtekintő nézők pontosan tudják, hogy Tamás még így is picit visszafogta magát (játék közben a pályán is, de most elsősorban a nyilatkozatára gondolunk) – mi ezt rutintalanságának tudjuk be.
Hisz valójában nem pusztán lemostuk, hanem módszeresen kifacsartuk őket és föltöröltük velük a salakos edzőpályát. Is. Tengerészcsomót kötöttünk mind a huszonkét lábukra. Bedobások alkalmával kispadjuknak kollektíve fügét mutattunk. Mifsudot meg kilencpercenként felbőröztük, s csak irgalmas szívünk mentette meg őket attól, hogy egy harmadik gólt is beverjünk. Vagyis, némi nyilatkozatcsiszolgatás még szükséges (a mértéktartás rossz reflexei sajnos még élnek), de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás a részünkről.
Most elsősorban annak örülünk, hogy Vaskó keresetlen őszintesége végre előbuggyant, fényes világítótoronyként mutatva a követendő utat ifjú társainak, hogy Impossible is nothing.
Szerdán mossuk le a lengyeleket is, mert Vaskóban látjuk a perspektívát, csak az az átkozott műanyagcsuka ne ragadna annyira…
