Megsérülni mindig fatális, s bár a keresztszalag kifejezetten kényes herkentyű, azért manapság már nem kecsegtet karrierfinissel. Általában elég hét-nyolc hónap a fölépüléshez, de még Ronaldo térdkálváriája is szerencsés véget ért úgy két és fél év után. Más a helyzet Lisztes Krisztiánnal, aki nemhogy világbajnok nem lett, egyelőre még a pályára sem tudott visszatérni.

Lisztes az elmúlt dekád legnagyobb ígéretei közül való, a ’95-ös Fradi egyik BL-letéteményese, az atlantai olimpikonok kulcsfigurája, 49-szeres felnőtt válogatott. 2003-ban a svédeknek lőtt góljáról máig áhítattal értekeznek savanyú kocsmák nikotinos törzsvendégei.
 

 
1997-től a Bundesligában rendel: előbb a Stuttgart, majd a Werder játékosa. Brémában 2003 őszére abszolút alapemberré válik, ám 2004 áprilisában rádől a balsors. A Bochum ellen bal térdében elszakad a keresztszalag, így Krisztián csak mankóval a hóna alatt láthatja, ahogy társai magasba lendítik a bajnoki salátástálat. Ekkor már hetek óta téma közelgő klubcseréje, sérüléséig a Betis iszonyatosan akarja. Végül persze nem viszi.
A brémaiak bajnoki cím miatti bódulatukban, és nem kevés szociális érzésről tanúságot téve szerződést hosszabbítanak a távozásán akkor már nem gondolkodó, roncstérdű magyarral. Sajnos azonban a türelmes empátiát fölváltja az imperialista kizsákmányolás, és Lisztest idő előtt túlterhelik, majd jól elfelejtetik. Újabb műtétek következnek, valamint Telek Manci-szerű európai körutazás, mely során még az a halott ötlet is megfogan, hogy kvázi-ősfradistaként az Újpest vagy a Vasas focistája lesz. Végül a Mönchengladbachnál köt ki, de a térde ott is jobban dagad, mint a bankszámlája. Emlékszünk a tragikomikus momentumra, mikor Krisztián Dárdai Palihoz költözik a berlini kezelés idejére, és, hogy ne érezze magát kellemetlenül, házkörüli munkákkal, fűnyírással szolgálja meg barátja szívességét… Az újságírókat, akik félévente fölkeresik, egyre görcsösebb igyekezettel tukmálja reménybeli comeback-jével. Tegyük hozzá, tényleg példás akarattal tűri kiújuló problémáit. 2007-ben fantáziát lát benne a Hajduk Split, de meccset a horvátoknál sem játszik.
Aztán hazatér. A csődrémmel birkózó FTC-nél kezd edzeni, és megint nagyon hisz: itt hozná egyenesbe közel négy éve megmacskásodott pályafutását. Valami azonban egyszer csak eltörik a klub és futballista fölmelegedő kapcsolatában. Lisztes beszámolóját olvasva („Pontosan tudom, milyen helyzetben van a klub, de azt is, milyenbe kerülhet már heteken, hónapokon belül.”) kiderül, hogy ferencvárosi népszokás szerint a suskán megy a csihi-puhi; hősünk már az edzéssel is leállt, a gyúrót sem terheli.
A Fradi nagy valószínűséggel megmenekül a kénköves pokoltól, sőt Kánaán fenyegeti: ismét nagyobb mennyiségű „zsír” csaphatja agyon a klub pénztárosát. S mint az idehaza lenni szokott, az ingyen pénznek már pusztán az esélye is úgy oldja föl a bajban még erős kapcsokat, mint királyvíz a rozsdás stoplit. Őszintén szólva leszarjuk, hogy Lisztes kér-e sokat, vagy a zrt. ajánlgat-e keveset (a magyar foci rögvalóságában már maga a polémia is szánalmas), inkább a meghasonlottság állapotában kínlódó Franzstadt-szurkerek helyzetén szomorkodunk, akik ennyi gyötrelemmel átvérzett szezon után újra csak méltatlan válaszút elé kényszerülnek.
Kettétörő zöld szívük most vajon melyik Krisztiánért dobogjon?

Álljanak-e a Szent Szenvedélyük képviseletét ellátó igazgatósági elnök mellé?
Vagy inkább támogassák tripla mellszélességgel a csapat Utolsó Valódi Ikonját, a sikerei idején is szerény, mára azonban zsákbamacskává törzsfejlődő játékost?

Az érintetteknek szánt szerény javaslatunk ehhez mérten, és Merániai János után szabadon: Lisztest_leigazolni_nem_kell_félnetek_jó_lesz.