Uborkaszezon idején minden aprócska hír izgalommal tölti el a szurkeszt. Ebben a tekintetben az NB II-es Ferencváros még inkább exponálható, hisz kétségtelenül az ugar legpopulárisabb klubjáról van szó. Nem is panaszkodhatunk, jönnek szép számmal az információk Davisonékról, akikre visszatérő módon magyar Arsenalként hivatkoznak.
Fradi és Arsenal.
Futballunk mai állapotát látva mindenképpen örömteli ez az összehasonlítás, még akkor is, ha csak a légiósok elharapódzására utalnak vele a mélyen kreatív médiamunkások.
Mert ugye, azt senki sem feltételezi, hogy Kamate Dramane nevének hallatán Ancelotti – adebayoros terveit hátrahagyva – egy valag pénzzel érkezne az Albert-stadionba, csak hogy elsőként tehessen ajánlatot az erős felépítésű, momentán ferencvárosi klasszisnak. Mint, ahogy azt is könnyedén megemésztette minden magyar focibarát, hogy a Barcelona végül Alekszander Hlebnek kínált szerződést, holott Fitos Laci is itt volt ugrásra készen a Fradiban. Nasri más eset. Az ő Arsenal utáni vágyában elsősorban Arsene Wenger játszotta a kulcsszerepet, tehát logikusan a Fradit magyar Arsenalt (továbbiakban MagyArsenal) választotta volna, ha Bobby Davison kicsit jobban hajaz a francia edzőre.
Az arsenalos párhuzam máskülönben már tavasszal fölütötte fejét a IX. kerületben. Áprilisban Paul Shaw érezte szükségét, hogy a sajtón keresztül tudatosítsa mindenkiben: a Fradi szurkolótábora nagyságrendekkel tutibb, mint az Arsenalé. Bezony. Mikor Shaw ezt elmondta, a Fradi még előtte állt egy csúnyácska szolnoki eredménynek. A szolnoki stadion pedig némi rekonstrukciós munkálatoknak, melyet a nagyszerű ferencvárosi publikum végzett el. (Alvállalkozó közbeiktatása nélkül, egyébként.) Mindenesetre, nyilatkozataival Shaw azt feltétlenül bebizonyította, hogy remekül beszéli a kemény mag nyelvét; arról meg igazán nem tehetett, hogy Lipcsei Petivel együtt is kevesek voltak ahhoz, hogy a Fradit legalább a másodosztály ezüstérméig repítsék.
Talán majd idén, a már fentebb említett légiós túlszaporulat igénybevételével! Az angol vezérkar ugyanis úgy határozott, hogy a sajátnevelésű ifjoncok helyett inkább ismeretlen eredetű vendégmunkásokkal tölti fel a keretet. Illetve, az eredet nem is annyira ismeretlen, mint inkább a játéktudás. Az FTC-nél mára abszolút nemzetközivé lett a világ: az afrikai kontingens után becsekkoltak a trinidadiak (hogy a tobagóiakat ne is említsük…), valamint a hagyományosan erős futballkultúrával rendelkező jamaikaiak.
És, hát van már itt norvég-szomáliai támadó is, példának okáért mindjárt Liban Abdi. Ő a megérkezése után azonnal tanácsot kért Shaw-tól, a hely beilleszkedési szakértőjétől, hogy mivel is tudná leginkább előmozdítani magyArsenalos karrierjét. A szájbarágás igénye nélkül csak annyit írunk: Abdi a napokban már áhítattal ecsetelte, hogy a ferencvárosi szurkolók mennyire csodálatosak. Látta ő ezt anno a Sheffield-haknin, mikor legnagyobb sajnálatára kénytelen volt gólt rúgni – pont a Fradi ellen. Minden ferencvárosi fociért aggódó külön szerencséje, hogy Abdi nem találkozott Ndjodóval, aki bizonyára kevésbé áradozott volna a kitartó drukkerekről, s tán még záporozó banánokról, öltőzői csatáról is mesélt volna a szomáliai-norvégnek.
Persze az átigazolási szezon még az olyan nagy kaliberű csapatok számára is tartogat kellemetlen momentumokat, mint a MagyArsenal. A hetek óta megváltóként beharangozott Ryan Cresswell mindannyiunkat megdöbbentő módon végül nem a Fradit választotta. Pedig a világszerte elismert védőre égető szüksége lett volna a Nemzetközi Nemzeti Kincsnek. Van azonban olyan ajánlat, amellyel még a Ferencváros sem képes versenyezni, s ezt minden jóérzésű szurkolónak illik tiszteletben tartania. Jelen esetben ezt az ajánlatot a Bury tette, az angol negyedosztály tizenharmadik pozíciójából…
De miért is csodálkozunk?
Paul Shaw óta tudjuk, hogy Jamaikán kívül, a Fradinak legfeljebb az ötödik vonalból van sansza erősíteni. És ennyi.