Európa éled, újra éled – válogatott szinten is. Fenoménjaink barátságos, fiataljaink tétmérkőzés keretében igyekeztek megmutatni, mennyire állnak készen az ősszel esedékes feladatok abszolválására. Mind a magyarok, mind az ellenfelek tekintettel voltak azon sportbarátokra, akik a nyári andalító séták, vagy a vízparti sörfogyasztás miatt csak a második félidő egy részét voltak képesek meccsnézéssel tölteni – ennek megfelelően a gólokat is meglehetősen sűrített időtartamban tolták a képünkbe. Mi a magunk részéről a tévét választottuk és mindkét derbit derekasan végigültük - sok új információval nem gazdagodtunk, viszont a nyáron kellő mennyiségű közhelyet raktároztunk el, így legalább ezeket tudjuk puffogtatni.
Bosznia-Hercegovina U21 – Magyarország U21 0-2
Ha valakinek egyéb halaszthatatlan teendői akadtak és csak a végeredményt tudta csekkolni a neten, az könnyen levonhatta a következtetést: ifjaink ugyanolyan könnyedséggel intézték el az aktuális ellenfelet, amilyen lazán Várhidi professzor este előadta, hogy a brazil, a francia és a magyar futballválogatott a világ három, igazán technikás focit játszó nemzeti csapata. Erre az érzésre még ma reggel is ráerősíthettünk, mikor az újságárusnál azt láttuk, hogy a népnemzeti a címoldalán türelmes, taktikus játékról ír(bár ezt a képet a lap belsejében található tudósítás már árnyalja). Régóta tudjuk, hogy nyelvében él a nemzet, ennek ellenére az első félidőről és a második etap első feléről nekünk inkább a vérszegény jelző ötlött az eszünkbe. Pontatlanságok, eladott labdák, elmaradó helyzetek, meddő (időnként azért helyzetekben is kidomborodó) bosnyák mezőnyfölény jellemezte ezt az időszakot.
Nem akarunk feleslegesen rugózni a témán, de itt jön elő az a kérdés, hogy egy csapat alaszkai malamut sem húzza olyan erővel a szánt, ha kiemelik közülük a vezérkutyát. Koman Vologyának nem csak, sőt talán nem is elsősorban az irányítói, mint inkább a gárdát összefogó képességei hiányoztak a találkozóról. Nélküle a csapat játékáról (a győzelemmel együtt is) a szójából készített brassói jutott az eszünkbe: az is ehető, de érezhetően hiányzik belőle valami. Mindezt nem azért tartjuk célszerűnek jelezni, mert mindenáron elő akarjuk kaparni lelkünk mélyéről az ott rejtőző Hegyi Ivánt, hanem mert a csoportkör után a továbbjutóknak még egy playoff meccset is abszolválniuk kell, ahol már csak másik csoportgyőztest, netán második helyezettet halászhatunk. Hogy azokon a meccseken luxus-e kb. 60-70 percig hagyni az ellenfelet játszadozni, azt mindenki döntse el maga.
A pozitívumokról: a 70. perc tájékán örvendetesen nagyot változott a játék képe. Betudható ez több tényezőnek is: egyrészt annak, hogy a csapat számos korábbi mérkőzéséhez hasonlóan most is jelezte: van tartása és semmilyen körülmények között nem adja fel. Róth Szakáll cseréi is ütöttek, mint Selymes Tibor a soproni öltözőben: Farkas és Korcsmár érezhetően lendületet vitt az együttes játékába. Harmadrészről illik megemlékezni az ellenfél szerepéről is: amennyire megkeserítette életünket a bosnyák csapat a meccs nagyobb részében, annyira készült el erejével a hajrára. Ez utóbbi természetesen nem kisebbíti a mieink érdemeit, a csapat játékából a hajrában már nem hiányzott a nafta: a jeladásnak is tekinthető kapufa után két szép egyéni megoldással abuzálta a csapat a hazaiakat és az esetleges harmadik találat megszerzésére is lett volna lehetőség.
A győzelemért jár a riszpekt, már csak azért is, mert a sorsolásnak köszönhetően a gárda elég kényelmes helyzetbe lavírozta magát. A csoportot jelenleg Wales vezeti 13 pontjával, mi 12-nél, az olaszok 10-nél járnak. Szeptemberben még két forduló van hátra mindhárom csapatnak, mi mindkétszer itthon játszunk. Először Wales érkezik, amely pontjai döntő hányadát otthon tarhálta össze, idegenben harmatosan teljesít. A második vendég a tegnap látott Bosznia lesz, amely előtte még fogadja Olaszországot. A taljánok a bosnyák túra után Wales ellenében bizonyíthatnak hazai pályán, vagyis a két közvetlen rivális is hullajt pontokat egymás ellen. Véleményünk szerint a két meccsből legalább az egyiket mindenképp tudja hozni a csapat, amely elég is lesz önmagában nem biztos, hogy elég lesz a továbbjutáshoz.
Anglia – Magyarország 2-1
A 6-3-mal, meg a „Ha Buzánszky Jenő bácsi itt van a Wembley-ben, abból nem sülhet ki rossz” –mitológiával kapcsolatos romantikázáson kívül igazából nem sokat vártunk ettől a mérkőzéstől és kapni is nagyjából annyit kaptunk. A válogatott kapcsán felmerülő kérdések és problémák jelentős része megmaradt, még ha egy-két helyen láttunk is bíztató dolgokat.
A kapuban Király Gabi ezúttal a bravúrmackóját kapta elő a szekrényből. Hallottunk olyan hangokat, mely szerint a második gólban benne volt, de igazából ezért a mérkőzésért nem hibáztatnánk. Más kérdés, hogy a mindig benne szunnyadó potyafaktor miatt nem is alszunk a selejtezők előtt igazán nyugodtan.
A kapusposzton meglévő labilitást azért érezzük kínzónak, mert a védelmünk nemzetközi szinten súlytalan. Szerencsére a Gyepes-Tímár kultúrkörön talán túljutottunk, ezzel együtt egy rangosabb válogatott ellen hibátlan hátvédjátékot várni a jelenlegi személyi állománynál is nagyjából olyan, mint amikor a család Wellington bélszínt szeretne vacsorára, de csak egy kiló csirkefarhát figyel a hűtőben. Bíztató jeleket láthattunk, Lipták a jelek szerint jobban passzol a hátsó alakzatba, mint Horváth és Laczkó is elfogahatóan muzsikált. A széleken védekezés ezzel együtt problémás, Szélesi produkciója tegnap sem tűnt meggyőzőnek, de még így is jobb volt Vanczáknál, akinek a gyors Walcott elleni kínszenvedése nagyobb fizikai fájdalmat okozott, mintha forró hajsütővel tépték volna a húsomat. Kíváncsian várom, hogy Bodnár, netán Kádár esetleges bevetése lendít-e valamit ezen a helyzeten (a magam részéről egyébként Mészárosra is kíváncsi lettem volna középen, sajnos rá az UEFA is felfigyelt más okból kifolyólag, így ez a kérdéskör jelenleg ad acta).
Nehezen vitatható, hogy a védelem előtt (főleg jegyzett ellenfelek esetén) szükséges lesz a két szűrő középpályás bevetése. Vadócz tegnapi játéka bíztató, nagy csalódást Elek sem okozott, bár mi Vassban, vagy egy jó formában lévő Varga Józsiban több spirituszt látnánk, ha nem lennének teendők az utánpótlásban. Tóth Balázsban a sokadik kapitány látott fantáziát, ő pedig sokadszorra mutatta meg, hogy mi miért nem látunk benne semmit.
A támadásépítés területén az esetlegesség jellemző, nagyobb csapatok ellen sokkal inkább egy-egy gyors megindulásban, mint tudatosan felépített szervező játékban lehet bízni. Ha pozitívumot keresünk, megemlíthető, hogy Dzsudzsák és Gera az első félidőben többször próbálkozott távolról – ez elsőre nem tűnik nagy dolognak, de korábban mintha ritkábban láttunk volna ilyeneket. Dzsudzsáknál újfent kipróbáltuk a jobb oldalra túráztatás projektjét, amely a lövéseken kívül nem tűnt átütő sikernek. A második félidőben látottak alapján Koman a felnőttcsapatba is be fog tudni épülni (még ha most, az utánpótlás versenysorozat ideje alatt talán nem ott lenne a helye), ha néha bizonytalankodik, az betudható annak, hogy neki még tényleg szoknia kell a csapattársakat. Elől Gera első blikkre nem volt meggyőző, de az érdemi véleményalkotással megvárnánk néhány tétmérkőzést. Rudolf a lesre szaladgálás műfajában jeleskedett leginkább, bár Priskinnél így is meggyőzőbbnek tűnt – nagy kérdés, hogy egy egészséges Szalai, netán egy, a fiataloktól a későbbiekben átjövő Németh jelenléte esetén kinek hol lehet a helye a hierarchiában.
Egyéni osztályzatokat a fenti véleményeken felül nem osztanánk, aki érez affinitást rá, attól örömmel fogadjuk, ha kommentben kifejezi a fiúkkal kapcsolatos számszerűsített véleményét.
Folytatás szeptemberben, ahol a sorozat nyitányaként Svédországban Ibrahimovics tárt karokkal vár bennünket. Sem bíztatni, sem elkeseríteni nem szeretnénk senkit.
