Pedig mi azzal kezdtük a becses szerda reggelt, hogy élére vasaltuk az érettségi öltönyünket, vigyázzba állítottuk a műszálas fehér fuszeklit, és fölpolíroztuk a makkos szkárpit. Az áhítat jegyében még a vékony szürke bőrnyakkendő is előkerült. Mindhiába.
A Fradit ötödszörre is meghágták, s ez jobban recsegett, mint korábban bármikor.

Szilánkosra rágott csont, hogy a következő selejtezősorozaton ugyan ki ráncolja szemöldökét válogatottunk kispadján. Mégis újból szánkba cuppantjuk ezt a csontdarabot, hiszen érezzük tökünkön az aktualitás szorongató vasmarkát. Tény: az Emelesz mindenhatója fülöp-szigeteki fakírokat megszégyenítően lebegtet hónapok óta, a közvélemény meg két pofára habzsolja a csepegtetett félinfókat. Vonaglik egy véglény.

Megsérülni mindig fatális, s bár a keresztszalag kifejezetten kényes herkentyű, azért manapság már nem kecsegtet karrierfinissel. Általában elég hét-nyolc hónap a fölépüléshez, de még Ronaldo térdkálváriája is szerencsés véget ért úgy két és fél év után. Más a helyzet Lisztes Krisztiánnal, aki nemhogy világbajnok nem lett, egyelőre még a pályára sem tudott visszatérni.

Szakály, Sifter. Csak két név az elmúlt két nap terméséből. A focista azzal megy el, aki a legtöbbet fizeti. Ez így van amióta világ a világ. A megélhetési focista is ugyanígy tesz. Az egyenesség nem kenyere.

Néhány selejtezősorozattal ezelőtt még párás szemmel tapadtunk a Junoszt televízió fekete-fehér képernyőjére és együtt számoltunk Mészölyékkel, hogy azt mondja: az olaszok ellen összejöhet a négy pont, és ha az idegenbeli meccseinken…( itt 2 percnyi ködösítés, mellébeszélés, bullshit következik). Szóval egészen egyértelmű, hogy a megszerzett 22 pontunkkal, még a legjobb csoportmásodik helyért is versenyben leszünk. Vezető tervez, labdarúgó végez, az egyszerű szurkoló pedig lassan húsz éve kétszázas vérnyomással ébred a válogatott meccsek másnapján. Ez idő alatt a csoportjaink továbbjutói ellen harmincnégy meccset játszottunk és (most kapaszkodni) egy meccset nyertünk meg. A tendencia ránk nézve nem túl hízelgő, de ettől még számolgatni kell. Számolunk mi is. Egyszer reálisan, másszor bizakodón, de tovább sehogy nem jutunk.

2008 ősze – amikor még minden szép

A keddi NS címlapja a retinámba égett, a fejemben üvölt a felkiáltás: VISSZATÉRT! Diadalittasan kiáltott a sportvilág amikor Lance Armstrong a rákból felépülve újra bringára ült, vagy amikor a Lausitzringen óriásit bukó, végül mindkét lábát elvesztő Alex Zanardi visszatért a pályákra, igaz műlábakkal. Még sorolhatnám…