A hideget harapni lehet, a koszos, taszító latyakká változott hómaradvány porzik a kocsik kerekei alól, miközben a szűk utcán csapatok nagy hévvel az enyhet adó söröző felé. A bárpulthoz érve már kérem is ki a morvaföldi pincesöröm - hiába a név puhl-i mélységekbe zuhanó modorossága, maga az ital csodásan magasztos. A srácok pedig már hőzöngve várnak a pult előtt sorakozó négy bárszéken. Péntek van.
...ezt a szakaszt utálom a legjobban a télben. A december még oké, ott a karácsonyi készülődés hangulata még ennyi idővel a gyerekkor elhagyása után is haloványan azért feledteti az időjárási diszkomfortot és a Bohóc hiányát. A januárról meg valahogy elfogadja az ember, hogy oké, évkezdés, tél közepe, ezt valahogy át kell vészelni. No meg elindulnak az edzőmeccsek, amik ideig-óráig lekötik az egyszeri bohócligert. Ideig-óráig. 2-3 hétig. Utána már nem elég, nem az igazi. Persze jó összefutni az ismerősökkel a műfüves korlátjánál, elmormolunk néhány fáradt kiskároly- vagy vébergyuri- poénkísérletet, Hanta megállapítja az új bosnyák légiósról, hogy iszonyat buta, nem olvassa a passzjátékot, de Dajiccal tudná szeretni őket tavasszal, hát én ezen már meg sem lepődök...(főként mióta elhagyta a száját ősszel a "Danilo. Nem futballista- Imádom" illogikai alapvetés). Szóval január, az még elmegy... na de a február...